Blog

Nyugis próbaidőszak. Évad elején még így szokott menni. Van idő, mert az esti előadások még nem indultak be annyira. Behurcoltuk a második felvonyás bútorait, s levittük a kellékeket hozzá. Az emelvényre Piroskának a könnyebbik asztalt cipeltem föl. A fonottat... úgy is olyan lesz, s magamat is kímélem cipelésileg. Szólt a kiskolléga, hogy ne azt tegyük föl, mert azon a Robi nem fér el, és kérte, inkább a Naphosszatossal próbálhasson. Felőlem, próbálhat azzal, mondtam az ügyelőnek, de ha holnap megérkeznek a fonottak, kicseréljük.

Emlékszem, mikor egy alkalommal betértünk egyik évi rendes színházunkba osztályunkkal, a szüneti kószálódásban találtunk egy résnyire felejtett ajtót, aminek a túloldalán kibogozható volt a nézőtéri átjáró felirat. Kamaszként rögtön elkapott minket a csibész-gondolat, hogy átmegyünk az odaátra, és feltűnés nélkül elvegyülünk, mint Bergerék a bálon (Hair) doktor Zsivágóék közt, hogy meglessük miből terem ki ez az egész. Szóval úgy tűnik, az a múlt időket átívelően kollégává nemesedett művészeti szakmunkás tehet az egészről, és ha akkor rendesen bezárja azt az ajtót, akkor maradt volna a vegyészet útul, és rendes ember válhatott volna belőlem is. Bevallom, minden kő ellenére nem bántam meg, és tán pont ezért néha magam is elkövetem ezt a mézesmadzagot, és no lám, véleltlen megadom a kezdő rést a kíváncsiságnak. Nyitva felejtem azt az itteni ajtót. Éppen annyira, amennyi még bolha, de már a fülbe. Úgyhogy most kérek elnézést minden megesett szülőtől.

Akkor még ilyen praktikákhoz kellett folyamodni, hogy megtudjunk valamit a színházról. Szerencsére Önök előtt már megnyíltak a lehetőségek, hisz, mint tudják, november 9-én nyílt nap, és addig már csak ötöt kell aludni.
És hogy addig is kibírják valahogy, folytatjuk amit tavaly már a Kulcskeresők és a Falu rossza esetében is elkezdünk: új kollégánk, Szemerédi Fanni rábeszélte a Nagymama szereplőit és résztvevőit egy blognapló-szerű élménybeszámolóra. 
Első alkalommal Grisnik Petra használja a szó humorát annak kifejezésére, hogy milyen is a hívásra várni.
A továbbiakban pedig folyamatosan frissítjük a gondolat-folyamot, mindig más és más tollával, az előadás ékéül, amit a Nagymama anyagai közt az 'emlékkönyv' fül alatt olvashatnak majd.

Korán indultam. Nem fújt a kocsim elé leveleket a szél. Még a szélvédőmre sem, pedig oda néha szokott. Csak a madarak találtak meg. Szerencsém lesz. Nekem es lehet néha. Vagy festethetem újra a kocsitetőmet, mert megantikolódik. Ha nem, hát nem... majd fúj valamikor.

Mindig jön ősz, és mindig hullik levél. Csak azon múlik, mennyire vagyunk ügyesek, hogy melyiket kaphatjuk el. A széljáráson, hogy honnan fúj. Északi, déli, keleti, nyugati, tavaszi... (bár az vííízet ááraszt... virágom, víírágom. Minden madár...)

De félre szavak, dolgozzunk egy kicsit!

Kamaszkoromban a Gazdálkodj okosan! megunásának környékén találtuk ki azt a társasjátékot barátaimmal, hogy neves íróink-költőink megjelent köteteinek fülszövegén böngésztük a begyűjtött állásokat az addigi élet-pályán. Az nyert, aki a legfurcsább sorrendet tudta felmutatni választott művészével. Voltak kedvenceink, amikor már cserélni is lehetett egy-egy Hajnóczy Péter igazi kuriózumnak számított, simán adtunk érte egy egész sor Jókait. Persze, mint már írtam, a játék tárgya ugyan a munkásságukra, de nem az íróira vonatkozott.

Kiss István, színházunk kelléktárjának vezetőjét is elkapta a művészi lendület. Elkezdte arra használni számítógépét, amire egy író ember szerint való: írásra. Úgyhogy a jövő nemzedék számára általunk megkezdett játékba talán még ő is bekerülhet egyszer, addig is olvassák sok szeretettel egy napjának történetét, egész pontosan azét, amikor Kamarell Mártát köszöntöttük.

Reményeink szerint ez még csak a kezdet, később kibővül egy blognapló-szerű morzsagyűjteménnyé.