Betonhegyen innen, sártengeren túl

Mert a „merjnagyotálmodni"-projekt az olyan, hogy mindig van. Legalábbis benned. Aztán tessék, nesze, itt van. Itt vagy Pesten. Felvettek, ahova akartad, Anyu meg Apu meg segít. Vagy próbál, hogy új életet kezdj. Mert ezt akartad. Hogy ne ott falun.

Mert ott csak a semmi van, meg a szagok. De itt, Pesten, bezzeg sokan. És itt az lehetsz, aki akarsz. Te persze leginkább azt akarod, hogy gitáros meg énekes, szóval, hogy olyan, akire a lányok. Vagyis, hogy az az Egy, legalább. De az még odébb van. Mert új vagy itt, a nagy Idegenben. De lesznek barátaid. Ugye? Ugye. 
Amikor új közösségbe kerülsz, igenis, kutyakötelességed szembesülni a bevett normákkal. Amik azért vannak, hogy elfogadd őket, vagy meg pont azért, hogy nem. Rajtad áll. Betagozódsz. Vagy Más leszel. Vagy. Vagy. Vagy pont, hogy attól vagy.
Pár éve volt csak, amikor költöztettük a testvéremet, akkor még így, négyen, velem, a nővérrel együtt a kollégiumba, az Örstől tizenöt percre autóval, sok a csomag, meg minden, meg amúgy meg minden meg van? De tényleg. Hát... 
Igen, a belvárostól, meg úgy egyáltalán, a sulitól messze van, de legalább az Örshöz közel. Meg különben sem belváros. Mert akkor nem lehet, hogy tolvajok meg ilyenek. Anyu félt, hogy mi lesz egyáltalán a fiával, Apu meg büszke volt, hogy na! Pedig ő is félt. Mert akkor ott maradnak aztán ők, ketten. Mert már akkor én sem, mert én is máshol. Ők is tudták, hogy valahol ez így van rendjén. Valahol. Mi is tudtuk ezt a tesómmal, meg azt, hogy Anya meg Apa mindig van. Mindig hívnak, hogy mi újság, ha nincs újság, akkor is. Néha fáraszt, néha nem akarod, hogy hívjon. De azt nem, hogy ne hívjon, egyáltalán. Arra nem is gondolsz. Mért is kéne, hiszen ott, Pesten, csak Te vagy, meg az a Lány, akiért megéri a bőrkeményedés a gitár nyakán, meg az a sok-sok többiek.

A kéz - Vers mindenkinek (Lovasi András verse. Elmondja: Grisnik Petra) - (készítette: Kehi Richárd)