Egy angol úr - harmadik fejezet

Ezúttal maga a rendező, Tim Carroll vall a módszerének milyenségéről és miértségéről.

Részlet Bérczes László Tim Carrollal készített interjújából.

A beszélgetés teljes terjedelmében a IV. Henrik műsorfüzetében olvasható.

(...)
- Valójában első pillanattól az utolsóig a majdani előadással foglalkozunk. De az a legkevésbé fontos, ki hová üljön, egyáltalán, üljön vagy álljon, nem beszélve a nem létező, úgynevezett rendezői koncepcióról. A színész és a szerep találkozása, készenléte fontos. Az az attitűd, amivel színpadra lép az illető. Nem a „koncepcióban", hanem a meglelt attitűdben rejlik Tim Carroll - ha jól dolgoztunk. És akkor a színész jobban tudja majd a rendezőnél, üljön-e vagy álljon, hogyan szólaljon meg, és hogyan figyeljen a másikra.

- De mit kezdesz a jogosnak tűnő kérdéssel: mikor hagyjuk már abba a tréninget, és mikor kezdünk foglalkozni a darabbal?!

- Azt kell megértetni, hogy rossz a kérdésfelvetés. A tréning folyamatos. Ha jól csináljuk, észre sem vesszük, és már az előadás sűrűjében vagyunk. Mert a színészek maguk találják meg saját útjukat, és maguk hozzák létre az előadást. De ha mindent jól csinálunk is, ezer összetevő kell, hogy igazán összejöjjön az előadás. Ahogy pár éve Kanadában, ahol a Pán Pétert rendeztem, vagy nemrég Lisszabonban, ahol az Amadeus lett óriási siker. Miért ne történhetne ez meg Kaposvárott? Egy biztos: remek a csapat, és becsülettel dolgozunk. Az a társulat tud létrehozni jelentős dolgokat, amelyikben az egyes tagok rendelkeznek a felelősségvállalás bátorságával. Figyelnek egymásra, de tudva-tudják, hogy saját dolgukat senki más nem oldja meg. Nem lehet megbújni a színpadon. A megszólalás a cselekvés bátorságával egyenértékű. Itt van például a zseniális Cini (Czintos József). Nem kérdezi, mit csináljon, nem vár úgynevezett rendezői instrukcióra. A cselekvés felelősségét hordozza, és én újabb és újabb feladatokkal új lehetőségekhez juttatom. Ő pedig él ezzel.

- Miért „úgynevezett" rendezői instrukció? Nincs ilyen?

- Ha az azt jelenti, hogy én mondom meg, mit csináljon a színész, akkor nincs. Nálam nincs. Az én dolgom az, hogy a felfedezői attitűd megtalálásához különböző feladatokkal hozzásegítsem. Hogy megtalálja Falstaffot. És Falstaffként készen álljon bármire. Bármely kocsmában, bármely élethelyzetben ő legyen Falstaff. És ez elég. Arra törekszem, hogy a lehető legkésőbb rögzítsünk bármit is. Ha lediktálod a teendőket, a színészek egy darabig betartják azokat, de előbb-utóbb kimondják, legalábbis gondolják: ennél azért több szabadság kéne. Én az utolsó pillanatig, akár az utolsó előadásig azt képviselem: légy szabad, élj a szabadságoddal.