Farmerben gitározol a lelked mélyén

Volt nekem egy súlyos színházi traumám gyerekkoromban. Örökké verset kell mondani a színpadon, vigyázzban állva, folyt rólam a víz és szavaltam. Utáltam szerepelni, már gyerekként kétszázhatvan volt a vérnyomásom közönség előtt, akkor még nem szedhettem valeriánát. Most se mindig.

Podmaniczky Szilárd írása a Librarius Körtárs Irodalmi Univerzumon.

Szóval, jól ismertem a színpadot, a súgólyukat, a zenekari árkot és a zsinórpadlást. Egyszer egy színtársulat vendégszerepelt nálunk, tájoltak, és emlékszem egy késő orosz jelenetre, amelyben a magasba néz egy ma már nem élő színészünk, és azt mondja, esik az eső. Én ezen úgy elkezdtem röhögni, hogy ki kellett mennem az előadásról. Ugyanis pontosan tudtam, mit látott, amikor fölnézett. A zsinórpadlást és a foghíjas, színes izzósort. Minden illúziómat elveszítettem. Pontosabban: azon az előadáson nem született meg bennem. Nekem az illúzió a legfontosabb a színházban, az, hogy megszülessen bennem a darab. Ami nem egyszerű, mert nehéz elvonatkoztatnom attól, hogy csak játszanak, és nem a valót látom. Vagyis az illúzió: megszülni a valóságot.
Na, jó, nem bonyolódok bele.

Pénteken este a Kaposvári Csiky Gergely Színházban volt Háy János A kéz című darabjának ősbemutatója, amihez Lovasi András szerzett bítzenét. Jól meg is döngette a basszus a vékonyabb hangsebességhez szokott öreg falakat.

A cikk további olvasásához kattintson ide.