Ha van erőtér

„Ebben az épületben sok helyről lehet kapni egy kis erőt." - mondja Takács Géza, aki két éve diplomázott a Kaposvári Egyetemen, azóta a társulat tagja, de már ezalatt a néhány év alatt sokféle szerepben láthatta a közönség. - Proics Lilla interjúja a színház.hu-n.

- Hogyan kezdted el ezt a pályát?

Takács Géza: Monoron nőttem fel, a helyi művelődési ház színjátszó körében játszottam életem első szerepét. Aztán a pesti Vörösmarty Gimnáziumba jártam, ahol Perényi Balázstól tanultam a legtöbbet. Furcsa módon nem terveztem semmit, mindig arra mentem, amerre lehetett. Máig jellemző rám az ösztönösség. Nem is volt olyan pillanat, amitől fogva színészként gondolok magamra. Bár tudom, hogy nekem most ez a munkám, ezért kapok fizetést, mégis egyszerűen csak természetes, hogy játszom.

- Mitől tudott ez ilyen természetes maradni?

Takács Géza: Törekszem a letisztultság felé. Persze szeretem azt is, ha soknak kell lenni. A finomság és a felszabadult ripacskodás két véglet, de meggyőződésem, hogy mindkettőt lehet jóízléssel művelni: a színházban megél az érzés.

- Mikor tud már eleget egy színész? Egyáltalán hogyan tanulható ez a szakma?

Takács Géza: Nem tudom pontosan, mikor szedtem, szedem össze a technikát, mert sok mindent nem is használok tudatosan. Néha kigyullad a fejemben a piros lámpa, amikor úgy érzem, nem csinálok elég jól valamit. Vagy tisztában vagyok azzal, hogy például rémesen hadartam, ami néha még mindig előfordul velem - csakhogy minimális, állandó odafigyeléssel ki lehet igazítani egy ilyen problémát. Egyébként munka közben lehet leginkább tanulni, akár olyan félmondatokat elcsípve, amelyek praktikusan mondanak ki megannyi szakmai törvényszerűséget. Ugyanakkor a természetességet gondolom a legfontosabb erőnek: engem ez vezet.

A teljes interjú olvasásához kattintson ide.