A svéd filmek többnyire egy fagyos protestáns mikroközösség képmutatásából, elfojtott érzelmeiből és ezekből fakadó neurózisából merítenek ihletet. A feloldás szót mintha nem is ismernék: a szereplők egyetlen kiugrási lehetősége a halál. Ha a drámai csúcsponton mégis kitörne belőlük az oly sokáig elhazudott szenvedély (bár ez a szó erős túlzás svédek esetében), néhány pillanatig még a légy is megáll röptében. Ezután minden visszarendeződik, és az élet eredeti medrében folydogál tovább.
A teljes kritika olvasásához kattintson ide.