Réz a szemre

Nehéz. Elveszíteni valakit mindig nehéz. Főleg így, ennyire váratlanul. Hisz minden eddig elkészült előadást megnézett, még a főpróbahéten, hogy lássa, épp hol tart a Színháza, a Társulata, az adott munkára felkért Rendezője. De kérném alázattal, a Falu rosszá-t és a Nem fizetek!-et még nem nézte meg! Akkor meg hová az a vadis, Domine? A két előadás főpróbahetén hirtelen kitett papír szerint szembetegség miatt, most még nem, de ígéri, nemsokára. És sok sikert addig is. Erre egyszer csak telefon jön. Nem erre szerződtünk...

Nem sok emlék maradt, hisz nem sok időt kaptunk ő és mi a közös emlékekre. De egyszer, még a Naphosszat próbaidőszakában szándék nélkül, ám a végére nem szándéktalan kihallottam egy közte és a jó barát Törőcsik Mari közt egy beszélgetést. A szavak tanulsága, a színház, a munka felé való alázat bennük, nem nélkülözve persze az iróniát sem (Na jól van Törőcsik, ne rinyáljon annyit, most már húzzon próbálni) megíratta velem – direkte név nélkül – a dialógust, amit aztán megmutattam mindkettejüknek, hogy olvassák el. Nem szokásom a cikkek szereplőinek olvasata nélkül nyilvánossá tenni a sorokat. Marika sanda mosollyal, na jól van, felteheti, ő viszont nem engedte. Elébb azt gondoltam, tán nem tetszik neki. Aztán kiszedtem belőle harapófogóval. Nem akart semmilyen formában, még így, név nélkül se, sőt, még úgy se, hogy igazából csak untermanja volt a Marika történetének a honlapra felkerülni. Sajnálattal, de a megjelenés akkor elmaradt.

Hát ő most mégiscsak felkerült.

Szomorú, hogy végül így kellett.

Jó utat.

A napra pontosan egy éve szintén hatvanhét Hevesi Bandit csókoljuk.