tizedik poszt on/off

Az Oidipusz archetipikus alkotása az emberi szellemnek. Arról szól, hogy mennyire megszabott utat jár be az emberi lélek. Oidipusz el akarja kerülni végzetét, miközben beteljesíti azt. Sorsát senki sem kerülheti el – mondja a népi bölcsesség. Egy másik örökérvényű megfigyelés az emberi lélekről pedig azt állapítja meg, hogy milyen gyakran “veszi el fiú az anyját”, vagyis választ olyan nőt élete társául, mint amilyen az első nagy életélmény, az anya volt. A darabban is ez történik, szó szerint. A Korinthoszba került fiú idegenként visszakerül Thébába, szülővárosába, és éppen anyjába szeret bele. Ugyan kibe is szerethetne másba? Ha jobban belegondolunk, voltaképp ez a legtermészetesebb választás, önmaga lelkéhez legközelebb eső érzelmi “megoldás”. Ami természetesen nem alakult volna ki, ha első perctől tudja, hogy anyjával áll szemben – de hát nem tudta, és ösztönei természetesen a sajátjaihoz húzták legerősebben. Visszatért övéihez, visszatért önmagához. Sorsunk önmagába zárulásának, öndetermináltságának talán nincs is még egy, művészileg ennyire sűrített kifejezése, mint a két és félezer éves antik görög dráma. Egyetlen a maga nemében, és Istent vesztett (de remélhetőleg még kereső) korunknak különösen sokat mondhat “tanításával”. Amfiteátrum – mondjuk a Colosseum – elrendezésű nézőtérre lép be a néző, ahol sűrű köd gomolyog. A Colosseum azonban a színház kis stúdiójában épült meg, tehát kicsiben a nagy, akár cseppben a tenger. Vagy emberi elmében a világ. Nem tudjuk, Rusznyák gondolt-e rá, ezt akarta-e, mindenesetre ezt hozta létre: Oidipusz fejébe ültetett be minket, az ő koponyájának Colosseumába. Abban ülünk, mi, nézők, mint a külvilág figyelő alakjai, és jajonganak mélyén, a porondon Théba lakói, akiknek bajáért felelősséget érez, és ott járnak körbe-körbe azok az emberek, akiknek sorsa személyesen kötődik övéhez. A szereplők kívülről, a nézők közül (fentről vagy lentről) érkeznek Théba királyának gondolatai közé – hisz honnan máshonnan érkeznének? Végre egyszer igazi funkciója, értelme van a nézők közé ültetésnek. A rendezésben sok a hanghatás. Mert hiába, hogy a világból érkező jelek kilencven százalékát a szem fogja fel az agy számára, tudjuk, hogy a hangoknak sokkal primerebb a jelentőségük, egyértelműbb a hatásuk ránk. Képekben gondolkodunk, de ahogy mondják: zúg, zakatol a gondolat. A ködös, gomolygós kezdetben – amely még csak érzékeli, de nem fogta fel a problémát – a hangok is csak zúgnak, mormognak, artikulálatlanul. Aztán egy éles sikoly vágja ketté a gomolygást. (A köd a darab folyamán végig lassan oszlik, tisztul fel, hogy a legvégén megtisztító eső – az égiek sírása – mosson el minden szennyet.) Mint sokkszínházzal hiába terrorizált néző szívből utálom a váratlan letámadásokat, hanghatásokat. Ez az a ritka eset, amikor helyén van a sikoly: egy anya sikolt fel, mert gyermeke meghalt karjában az egész várost sújtó pestisben. Egy fiatal anya, akinek az életet adás fájdalmában kellene sikoltania, a halál születésének gyötrelmében sikolt. Mintegy megszüli a darab halált hozó problematikáját, éles sikolya elvágja az addig csak gomolygó, öntudatlan gondolatokat. A tudattalanból felkerül a tudatba a probléma. Oidipusz végzete megszületett, az események elindulnak, hogy végül Théba királya saját, jó szándékú, segítőkész, felelősségvállaló közreműködésével eljusson saját vakvégzetéig. Vagy keresztény fogalomkörben gondolkodva (mert egy igazi klasszikus, egy valódi archetipikus műalkotásban mindig benne foglaltatik a keresztény tematika is, hiába készült Krisztus előtt) végigjárja kálváriáját közössége megtisztításának érdekében. Remekül rendezett jelenetekben pereg a történet. Igazán érdekelne, hogy mekkora tudatossággal és mekkora ösztönösséggel építette fel a rendező. Mondhatni zseniális, ahogy például a porond szélén – az agy mélyén, a dantei pokolkörök legalján – kergeti Oidipusz a pásztort, hogy végre megtudja tőle: ő önmaga, a jóslatot beteljesítette. Az pedig az író zsenialitása, hogy éppen egy pásztor – és nem mondjuk egy tudós történetíró, vagy a jós, vagy egy nő – kezében van Oidipusz életfonalának le- és felgombolyítása. Oidipusz és anyja–felesége végzetes összefonódottságát, és mélységes intimitását szépen mutatja egymásba csavart tagokkal, egymáson nyugvó ülőhelyzetük (a szenvedélyes csókjelenet talán nem is lenne szükséges hozzá, és csak az enyhíti az ilyenkor óhatatlanul felbukkanó, kellemetlen “kukkolásérzetet”, hogy tudható: a két színész életben is egy pár.) Félelmetesen nagyszerű kép Iokaszté pusztulása. Lábánál fogva felhúzzák – felakasztja magát. Deréktól ráborul a halál fekete szoknyája. Kilátszik egy szobrászian plasztikus, szép torzó, egy félemberi altest, az alfa és omega (nagyon helyesen fekete, rásimuló halásznadrágban – minden a mértéken múlik). Oidipuszra a halál harangszoknyája alatt, anyja teszi fel “új”, vak, maszk-arcát – amint az előző arcot is tőle kapta. Abban két kiszúrt lila szőlőszem lesz a megvakított pillantás. Más nem is lehetne, hisz a szőlő is több egy gyümölcsnél, spirituális jelentésű. A jelenetek néha annyira jók, hogy egy-egy percre be kell hunyni szemünket, ha a szövegre akarunk figyelni (mert abban is profin működött a rendezői hangsúlyozás, kiemelés.) Condrából és sárból kevesebb több lett volna (de talán csak nekem), a modern öltönyből áthajló tógáról azt hittem, utólag nem fog tetszeni, de tetszik. A halálmadár holló a színpad felett pedig maga a természetesség, élő természet az emberi mesterkedések felett: jólesik olykor rápillantani. Gondolom megpróbálták betanítani, hogy károgjon megfelelő pillanatokban, vagy legalább amikor kedve van, de néma közönye az alant zajló események iránt legalább olyan hatásos. Lehetne még sorolni a jeleneteket, de száz szónak is egy a vége: Rusznyák az Oidipuszt minden ízében és ízével, nagy ihletettséggel rendezte meg. Kaposváron megint egyszer feltámadt a már holtnak hitt genius loci… A díszletet és a jelmeztervezést már említettük. A színészi játékot szándékosan nem akarom személyekre bontani, ezzel is a közösség-érzetet erősítendő, amely süt a darabból. Nemcsak a kórus tömbszerű a hanghatások és az egyféle stílust variáló jelmezek egységében, de az egyébként jó megjelenítő készséggel rendelkező színészi alakításokban is elérte a rendező, hogy valamiképp eggyé legyenek, egységgé váljanak. Talán épp ez az egységesség az, amitől leginkább antikká vált a darab. Visszavitt abba a korba, helyesebben az emberi szellemnek abba a korábbi tudatállapotába, amelyben az individuumok még úgy kerültek a közösség fölé, hogy közben bennük maradtak. Rusznyák Gábor rendezését egy Szophoklész-kortárs néző sem nézné értetlenül, és a mai néző is bele tudja érezni magát. Ennél többet pedig mit tehet egy rendező?