Ivanov

Ivanov -Műsorfüzet

Ivanov - Szereposztás

Az előadásról szokatlanul nagy számban jelentek meg kritikák, ehhez persze hozzájárult az is, hogy az Ivanov idején a kaposvári színház már többet jelentett „egyszerű” színháznál. (Amikor a Budapesti Művészeti Hetek keretében a  budapesti Operettszínházban vendégszerepelt, rendőrkordon tartotta vissza a jegyhez már nem jutott fiatalokat. Lám-lám, akkoriban egy Csehov-előadáshoz kellett „készenléti egység”!) Néhány akkori kritikából közlünk részleteket, de fontosabbnak ítéljük a rendező, Zsámbéki Gábor nyilatkozatait a darabról, s hogy miért, arra majd Ascher Tamás szavai szolgáltatnak magyarázattal.

Ivanov - Olvasópróba

Zsámbéki Gábor az Ivanovról (Részlet A Kaposvár-jelenség című könyvből):

[…] Ha valaki az Ivanov-ot rendezi, valóban azonnal szembekerül azzal az alapkérdéssel, hogy ítéli meg, hogy akarja megjeleníteni a címszereplőt. Megtartja a darabból kiolvasható nevetséges vonásait, de mégiscsak áldozatnak állítja be, vagy pedig nehezen elviselhető, örökké panaszkodó, az orosz irodalom kedvenc kifejezésével élve, „felesleges ember”-ként ábrázolja, aki végül is csak önmagát okolhatja elrontott, csődbe jutott életéért. Én már régtől fogva úgy láttam, hogy ez a kérdés nem dönthető el egyik vagy másik irányba. Egy ilyen döntés nemcsak Csehov szándékainak mondana ellent, de korszerűtlennek, értelmetlennek is tűnik a számomra. A darab rendezése közben A játszma vége Hamm-jének szorongva megfogalmazott kérdése lebegett előttem: „De mi történik? Mi történik?”
Értelmezésem szerint az Ivanov, ugyanúgy mint Beckett drámája, az általános végromlás állapotát jeleníti meg. Ezt világosabban a darab legértékesebb alakjának, Ivanovnak az emberi összeomlásán mérhetjük le. Ő maga csak annyit ismer fel, hogy észreveszi, benne meg körülötte baj van. De hogy mi ez a baj, s mi ennek az oka, arra képtelen választ találni. Fárasztó önismétlésekkel teli monológjai mind azt az értetlenséget fejezi ki, amellyel jellemének széthullását, életerejének gyöngülését, emberi kapcsolatainak megromlását, egyre súlyosbodó anyagi gondjait észleli.
Úgy tűnik, a darabban mindenki racionálisabban gondolkodik nála. Mindenki tud valami elfogadhatónak tetsző indokot, amivel magyarázni próbálja Ivanov elfáradását, kimerültségét.
A látszólag kézenfekvő magyarázatot Ivanov volt iskolatársa, Lebegyev fogalmazza meg, akivel valaha együtt lelkesedtek különböző reformtervekért:

Lebegyev:    (élénken) Tudod mi a baj? A környezeted tönkretett, testvér.
Ivanov:    Á, ostobaság, Pása, régi okoskodás. Eredj!

(III. felvonás 5. jelenet)

Valóban nem igazi magyarázat ez. Ugyanez a kisszerű, provinciális környezet korábban még tettre sarkallta Ivanovot. Valaha boldog és kiegyensúlyozott volt, harcolt, küzdött, hogy megváltoztassa maga körül a világot. […]

Ivanov - Olsavszky Éva, Vajda László

Ivanov - Helyey László, Rajhona Ádám, Tóth Éva

Részlet Eörsi István kritikájából (Magyar Hírlap, 1977. november 2.):

[…] Rajhona igen okos színész, magától értetődő természetességgel nyújtja a figura értelmi fölényét, és ideges alkata épp ily természetesen tölti meg intellektualizmusát hisztériával. A legkiválóbbakat azokban a jelenetekben nyújtja, amikor szembesülni kényszerül lényének igazi természetével; így az első felvonásban az orvossal folytatott párbeszédben és a harmadik felvonás végén, amikor a kibírhatatlan nyomás alatt vergődve, a felesége elől a szó szoros értelmében menekülve, az asszony szemébe vágja zsidó származását és halálraítéltségét. A felvilágosult, liberális embernek ez az önmaga elől is gondosan titkolt alvilága döbbenetes erővel tört fel, és mintegy megpecsételi a sorsát: Rajhonának és az előadásnak legfeledhetetlenebb pillanata ez. [...]

Ivanov - Helyey László, Rajhona Ádám, Farkas Rózsa, Csernák Árpád, Dánffy Sándor, Kun Vilmlos

Részlet Molnár Gál Péter kritikájából (Népszabadság, 1977. október 21.):

[…] Tagadhatatlan: ez nem Csehov Ivanovja. Ez Zsámbéki Gábor Csehovja. Nincs egyetlen vonzó ember, egyetlen követendő példa sem a színpad ábrázolta világban. Ivanov nem környezete leterítettje. Elbukása, öngyilkossága nem intő jel: suta, hónalj alatti puffanás csupán. Azután egy szeméthalomba furakszik, mintha a Hamu és gyémánt Maciek-jét látnánk viszont. Egyáltalán sokféle hatás volna kimutatható Zsámbéki Csehov rendezésén, de lássuk be, a nemzetközi vívmányo közkincse szervülni képes a kaposváriak előadásában. […]

Ivanov - Pogány Judit

Ivanov - Tóth Éva, Olsavszky Éva

Ascher Tamás az Ivanovról (Részlet A Kaposvár-jelenség című könyvből):

Az Ivanov-ban tagadhatatlanul a keserűség, a csúnyaság kerül előtérbe. De Zsámbéki színpadán a keserűség mögött minduntalan feltűnt a szépség, a líra, az együttérzés és a részvét. Vegyük például azt a jelenetet, amikor Ivanovnál megjelenik Lebegyev, és féltve őrzött, eldugott pénzét próbálja odaadni régi barátjának, hogy segítsen rajta. A felajánlásból és az elutasításból – ahogy ezt a két színész játssza –  kiderül, mennyi emberséget, melegséget tartalmazott valaha kettőjük kapcsolata, amelynek emléke, maradványa még most is átforrósítja ezt az epizódot.
Ivanov és Sára viszonyában sem jelenhet meg közvetlenül a boldog szerelem érzése. Egy felbomlott kapcsolattal találkozunk már. De Rajhona és Pogány úgy játsszák el közös jelenetüket, Zsámbéki szándékainak megfelelően, hogy átélhetjük egy volt szerelem tünékeny boldogságának szép visszfényét. Közvetve, mint a múlt jelensége mégiscsak megjelenik a színpadon egy valamikori szerelem a maga szépségében, idilli mivoltában.
Vagy gondoljunk arra, mennyi kedvvel rendezte meg Zsámbéki a Borkint alakító Vajda László bejövetelét a második felvonásban, Lebegyevék estélyére. Borkin betoppan, és bűvészmutatványokkal produkálja magát, Vajda ezt annyi melegséggel, bájos humorral játssza el, hogy akármennyire is arról szólt az egész előadás, mennyi lehetetlen alak, mennyi unalmas fajankó, senki veszi körül Ivanovot, az ember egyszerre csak azon kapta magát, hogy már nem tudja ezeket a figurákat, hideg, kívülálló humorral figyelni, hanem fájó részvétet érez legtöbbjük iránt. Akár szépet, akár csúnyát, akár keserűt, akár boldogat ábrázol Zsámbéki e rendezésében, az már alkatából, sajátosan egyéni látásmódjából következik, hogy végeredményben az előadás egészét mégis valamiféle gyengéd derű lengi körül.
Nem véletlenül ismétlem Zsámbékinak ezt a művészi vonását; azt tapasztalom ugyanis, hogy az ítészek egyáltalában nem vették észre. Nem csoda, hisz nem valamiféle „modern” dolog ez, viszont igen jellemző tulajdonsága rendezéseinek. Szerintem a kritikusok többsége csak azt látja meg, amit eleve elvárhat. Körülbelüli tudomással arról, mit akarhat általában egy modern rendező, boldogan szemelgetik ki Gábor munkáiból a tételükhöz illő elemeket, és bámulatos vakságot tanúsítanak mindazzal szemben, ami élményként kellene, hogy érje őket. [...]