Patika

Patika - Műsorfüzet

Patika - Szereposztás

Patika - Olsavszky Éva, Kiss István

Ascher Tamás a Patikáról (Részlet A Kaposvár-jelenség című könyvből. Az első mondat a könyv szerzőjének, Mihályi Gábornak a kritikájára vonatkozik.)

[…] Újra elolvasva a kritikádat a Patika előadásáról, az változatlanul felbosszantott, de ugyanakkor termékenyítően hatott rám, minthogy visszaemlékezhettem azokra a legfontosabb gondolatokra, amelyekkel a rendezésnek indultam. Például a patikussegéd szerintem egyáltalán nem az a jósvádájú fiatalember, akiről te beszélsz. Amit te svádának nevezel az kétségbeesett beszédkényszer, méghozzá olyanfajta beszélhetnék, mint amit Csehov darabjaiból is jól ismerünk: a beszéd, a megállás nélküli beszéd látszik az egyedüli lehetséges eszköznek az egyedüllét, az idegenség, az egzisztenciális fenyegetettség leküzdésére. A patikussegédet nem is annyira a vágy ösztönzi a maga tirádájának elmondására, hogy ezzel meghódítsa a patikusnét, hanem az, hogy valamiféle társra találjon, akivel össze lehetne bújni ebben a számára ismeretlen és fenyegető világban, ami szűkebb értelemben véve a laposladányi kisvárost jelenti, tágabb értelemben pedig az egész életet a századelő Magyarországán. A Patika hősének ezt a ráébredését a számkivetettségre – ezt érzem rokonnak az írott drámában és talán a magam rendezésében is az abszurdokkal. A felismert ürességet, az ürességtől való félelmet – az horror vacuit – a fiatalember beszéddel, értelmetlen, üres beszéddel próbálja leküzdeni, ahogy ezt Beckett és Ionesco alakjai is teszik. Kiss István nem egy magabiztos, jósvádájú fiatalembert alakított, hanem éppen ellenkezőleg, egy rémület embert, aki azért beszél, azért próbál belekapaszkodni a másik emberbe, hogy úrrá legyen félelmén, elhagyatottságán. [...]
[…] A Patikának a városban nem volt közönségsikere. Az ifjúság szerette az előadást, de mindig voltak sértettek. Csakhogy közben híre járt Pesten, a színház előtt nőtt az autópark, lejöttek a pesti kritikusok, mindenféle kritikák jelentek meg. Én ezen álmélkodtam, mert úgy éreztem nem olyan jó az előadás, mint amennyire dicsérik. Nem eléggé precíz, a vidéki színjátszás kényelmes tempója, zaftossága némileg rányomta a bélyegét az egészre, bármennyire is küzdöttem ellene. Maradéktalanul csak Kiss Pista alakítását szerettem, bár ő is lehetett volna hegyesebb, élesebb. [...]

Részlet Galsai Pongrác kritikájából (Élet és irodalom 1972. december 10.)

[…] A Patika bemutatója színház meglepetés volt.
Már nem is az első a kaposvári Csiky Gergely Színház történetében.

Részlet Koltai Tamás írásából (Színház című lap 1973. április)

[…] Ami a darabot illeti: nem az ismeretlenség homályából kellett fölfedezni. Igaz, réges-rég nem játszották, de egyik fővárosi színházunk műsortervében majdnem tíz évig szerepelt, anélkül, hogy végül is előadták volna. A félelem oka az első kettőnél megíratlanabb, rossznak ítélt harmadik felvonás volt. Ez az irodalomcentrikus szemlélet, a színházi előadás erejében való hit hiánya akadályozta meg a Patika színrekerülését. A kaposváriak előadásában alig tűnt fel, hogy a harmadik felvonás valóban gyengébb szövetből készült. A rendezői látomás ereje, a gondolat vaslogikája nem csak elfeledtette a vázlatosságot, hanem olyan zárójelenettel koronázta meg az előadást, amelynek dermesztő igazsága, hátborzongatóan bizarr színpadi realizmusa – ne féljünk kimondani – páratlan a magyar színház közelmúltjában. Pogány Judit játéka ebben a felejthetetlen fináléban azok közé a ritka pillanatok közé tartozik, amelyekben nem lehet másra gondolni, mint arra, hogy érdemes volt a színházat kitalálni. […]

Archívum: Patika