Sirály(1971)

a darab megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvárban (www.mek.oszk.hu)

Sirály - Műsorfüzet

Sirály - Szereposztás

A Sirály műsorfüzetének borítóját Honty Márta, a 2004-ben elhunyt kaposvári festő- és iparművész tervezte.

Zsámbéki Gábor a Sirály-ról (Részletek A Kaposvár-jelenség című könyvből)

[…] Elsősorban az izgatott a Sirályban, hogy elmondhassam, mennyire törvényszerűnek érzem a két nemzedék harcát, illetve hogy mennyire törvényszerű, hogy ez a harc nemcsak művészi téren zajlik, hogy nem korlátozódik, nem korlátozódhat művészi nézetek konfrontációjára, hanem óhatatlanul egzisztenciális küzdelemmé fajul. Meg akartam mutatni a két fél életkorából, tehetségéből adódó, a pálya gyakorlása közben elsajátított harcmodorának jellegzetességeit, eszközeit is. […]

[…] Az előadás nem akart, különösen nem Csehov félremagyarázásával valamelyik oldalra állni, hogy innen nézve karikírozza, szándékosan ellenségesen ábrázolja a másik oldalt. De bizonyos, hogy már csak az életkorunk, a magunk pályakezdő művészi volta következtében az Arkagyina-féle dilemmákba nehezen láthattunk be, ezeket nehezen élhettük át, bár Trigorin alkotói problémáit  már inkább meg tudtuk érteni. Az is kétségtelen, hogy számunkra alapvetően rokonszenves volt Treplov gondolkodásának iránya, és az az őszinte és heves szenvedély, amivel a másik oldalt ostorozza. […]

[…] Arkagyina mestersége, a színészség oly mértékben rámerevedett az asszonyra, hogy magánéletében még a legdrámaibb helyzetekben is azokat az egyébként remekbe szabott mesterségbeli fogásokat alkalmazza, amelyeket hivatásában, a színpadon már oly sok sikerrel próbált ki. A harmadik felvonásban, a darab egyik legmegrázóbb jelenetében, Treplov első sikertelen öngyilkossága után, a fiú megkéri anyját, hogy kötözze át fejsebét. Páratlan gyorsasággal bontakozik itt ki a két ember, anya és fia egymás iránti, sok válságot megért szeretete, hogy négy mondattal később durván és csúnyán csapjanak össze egymással, nem kímélve a másik sebezhető pontjait. Ebben a jelenetben Treplov ugyanolyan sután őszintén viselkedik, mint amilyen suta művészetében. Csehov megítélése szerint Treplov nem igazán tehetséges, sőt az is lehetséges, hogy egyáltalán nem tartja tehetségesnek, de őszinteségét mindenképpen nagy erejű és fontos dolognak tekinti a vele szemben álló művészek kimódoltságával szemben. Treplov életbeli őszintesége művészetét is áthatja, és ettől válhat igazzá, fontossá. Arkagyina pedig, bármilyen mély érzések is hajtják, a szeretet és harag gyors érzelmi váltásait a színpad eszközeivel éli át és jeleníti meg, igaz itt ezt még öntudatlanul teszi. A következő jelenetben viszont, amelyben visszahódítja Trigorint Nyinától, már teljes cinizmussal, hideg tudatossággal folyamodik színészi hatáseffektusokhoz, trükkökhöz abban a  biztos tudatban, hogy az eredmény, a hódítás sikere ezúttal sem marad el. Jó előadás esetében a néző pontosan felismerheti Arkagyina eszközeit, és azt is, hogy ezekkel milyen remekül tud bánni. De a színésznek azt is érzékeltetnie kell, hogy Arkagyina kiszámított viselkedése, magabiztossága csak felszín, legbelül mélységesen kétségbeesett ember.
Ez a tárgyilagos ábrázolásmód azonban nem zárja ki az iróniát. Ezért is szeretem annyira Csehovot és a hozzá hasonló szerzőket, akik ha azt jogosnak érzik, egyes alakjaikat rendkívüli iróniával festik meg, anélkül azonban, hogy megtagadnák tőlük a maguk életigazságát. […]

Részletek Pályi András kritikájából (Színház című folyóirat 1972. március), amelyben    egyszerre ír a kaposvári és a szolnoki előadásról, amelyet Székely Gábor rendezett.

[…] Ars poétikának neveztük a két Sirályt. A Zsámbéki Gábor rendezte kaposvári előadásban az egyes szálak kuszábban fonódnak egymásba: itt mindenkinek köze van mindenkihez, a régi és az új művészet küzdelme emberek küzdelme lesz, akik reménységük eltipróját sejtik egymásban, s e tehetetlen vergődés mindannyiukat fojtogatja. De ez a fojtogató tehetetlenség már sóvárgás is, vágyakozás az után a megváltó szép pillanat után, amelyben a művészet bevilágítja az életet. Mindenki sóvárgása – mindenki egymás-marcangolásában. Zsámbéki a csehovi ellenpontozás technikájára építi az előadást. Csehov a kisszerű hétköznapiság tragédiáját írta meg, melyben talán a legsemmitmondóbb gesztus vagy motívum sejteti a legtöbbet; Zsámbéki az előadás komor színeivel vall a művészet megvilágosító erejéről. A színpadot olyan sötét uralja, hogy a színészek arcát is alig látjuk. Arcélek, gesztusok rögződnek emlékezetünkbe. Ebben a komor világban minden drámai reakció, összecsapás az új és a régi művészet hívei közt, dilettánsok és tehetségesek, „civilek” és „próféták” közt, valamiféle plusz töltést kap: a fény utáni sóvárgás jelképe lesz. [...]

[…] Zsámbéki rendezése, úgy hiszem, az évad eleji szerződésekkel kezdődött: azt, hogy az előadás többnyire a színház új tagjaira épül, jelképesnek is érezhetjük. Zsámbéki fokozott mértékben él az egyes színészi adottságok egymásra hangolásából eredő lehetőséggel. Olyan meglehetősen eltérő alkatú színészeket tud egységes játékstílusba fogni, mint Olsavszky Éva és Szabó Ildikó, Kiss István és Kun Vilmos, vagy Szabó Kálmán és Verebes István.[...]

[…] Olsavszky elegáns érzelgőssége, mellyel Arkagyina Treplov, a fia iránt viseltetik, ugyanúgy része e szárnyaszegett és vágyakozó világnak, mint Szabó Ildikó szivarozó, nagy lépésekkel járkáló, keserű Másája; Kiss István olyan eredendően és már-már egysíkúan naiv, hogy a körötte mozgó alakok, Verebes Medvegyenkójának esetlen élniakarása, Kun Vilmos Dorn doktorának kesernyés európaisága, Szabó Kálmán vagy Garay József alakítása nélkül ez a Trepljov talán meg sem születne. Így viszont igazi élete lesz: lázas tekintetére sokáig visszaemlékszünk. [...]

Sirály - Kiss István, Olsavszky Éva

Sirály - Mészáros Joli, Olsavszky Éva, Szabó Kálmán, Kun Vilmos

Sirály - Molnár Piroska, Szabó Kálmán