Tarelkin halála

Az író (1807-1903) az orosz irodalom gogoli vonulatának legélesebb, leggroteszkebb szatíráit teremtette meg. Ahogy egyik kritikusa mondja róla: „Betölti az űrt Gogol Revizora és Majakovszkíj Gőzfürdője között.”
A darab a szerző Drámák című kötetében olvasható (Európa Könyvkiadó, 1977)

Tarelkin - Műsorfüzet

Tarelkin - Pauer Gyula rajza

„Arra az esetre, ha a Tarelkin halálát színre vinnék, a szerző szükségesnek látja megjegyezni az alábbiakat:
– A darabot tréfás jellegének megfelelően elevenen, vidáman, harsányan kell játszani – avec entrain. A maszkok lehetnek merészek és poentírozottak. Egyes szerepek enyhén karikírozhatók. Így például Brandahlisztova kispolgárasszony, Csvankin földbírtokos, Kacsala és Satala gyalogrendőrök és a hitelezők egész csoportozata, akiknek az öltözékét ne szűkítse holmi keretbe semmi, hiszen az efféle uzsorások tarka ruházata úgyis aszerint alakul, hogy miféle ruhadarabokat hagytak zálogba náluk. Végül Brandahlisztova szerepét (szükség esetén) eljátszhatja férfi is.”

(Alekszandr Szuhovo-Koblin)

Tarelkin - Vajda László

Tarelkin - Reviczky Gábor, Vajda László, Hunyadkürti István

Zsámbéki Gábor és Pogány Judit az előadásról és a rendező Komor Istvánról (A Kaposvár-jelenség című könyvben):

[…] A Tarelkin halála a későbbi nagy kaposvári sikerekkel egyenrangú előadás volt, csak ekkor még nem vette körül országos figyelem a színházat.[...]

[…] Először láttam olyan színházvezetőt, akiből a féltékenység morzsája is hiányzott. Maga köré merte gyűjteni a fiatal rendezőket, Zsámbéki Gábort, Ascher Tamást, Babarczy Lászlót, Szőke Pistát. Nemcsak hitt bennük, de tanulni is hajlandó volt tőlük. Színházi vezetőtől óriási érdem, hogy ő volt képes átalakulni, és nem akarta rákényszeríteni a maga ízlését a fiatalokra. Méghozzá ebben a korban, hiszen már negyven múlt, amikor Kaposvárra került. Komor Pistának ezek voltak az utolsó évei. Ezalatt ízlésvilága gyökeresen átalakult. Az első és az utolsó rendezésében vettem részt. A Tarelkin halálát már iszonytatóan betegen csinálta végig. Volt, hogy percekre leállt a munka, mert nem volt magánál a fájdalomtól. De ez már nem ugyanannak az embernek a rendezése volt, aki néhány évvel korábban Kaposvárra szerződött. […]

Tarelkin - Komor István próbál

Részlet Troszt Tibor kritikájából (Somogyi Néplap 1974. március 27.):

[…] Kitűnő darabot írt Szuhovo-Kobilin, és látványosan nagyszerű keretjátékba ágyazták ezt a kaposvári színházban. A zárókép nem hagy kétséget: az íróasztal piramis felső lapján a főcsinovnyik áll, kezében csattog az ostor, harsány cirkuszi muzsika bukfencezik szét a színházban, és óriás röhögés. […]
[…] Az igényes, kivétel nélkül hangsúlyos epizódalakítások közül kimagaslik Tóth Béla házmestere, Garay József földesura, Pogány Judit Mavrusája. Ahogyan Tóth Béla a megpofozott kisembert szánalomkeltő nevetségességgel eljátssza, föléemeli alakítását egy epizódszerepnek: ez már a megrázó tragikomikum, a röhejt fakasztó rendőrhumorban egy ártatlanul pofozott szegényember szipogása.

Részlet Molnár G. Péter kritikájából (Népszabadság 1974. április 3.):

[…] Komor István nagyvonalú rendezése szervesen sorolódik be a színház több éves munkájába: nem enged a modernista külsőségek csábításainak, de nem is hajlik vissza egy laposabb és képzeletszegényebb stílushoz: érzékeny arányát teremti meg a fantasztikusnak és a realitásnak. Az előadás kezdetén – és a díszletváltozások szünetében – zokogásba csukló nevetés hallatszik, hogy ezt a szörnyűségesen mulatságos és mulattatóan iszonyú drámát hangulatilag bevezesse. Következetes tisztánlátás, a cselekmény világos kibontása, jó ritmus és játékos képzelet jellemzi Komor rendezését. […]
[…] Az előadás legértékesebb része Vajda László alakítása Ivan Antonovics Raszpljujev körzeti rendőrbiztos szerepében. Vajda mozgásának medvés könnyedségével, faragatlan bájjal, csupa őszinte tisztasággal és jóindulatú buzgólkodással megnyerő módon teremt meg egy aljas, tökfejű, hatalmaskodó torz figurát. Nem véleményezi, nem kritizálja az alakot, hanem mély emberismerettel ábrázolja azt. Semmi intrikusi vonás sem fedezhető föl játékában, csepeg a jóságtól és az igyekezettől, szívélyessége és nyíltsága azonban rettenetes kontrasztot képvisel szavaival és tetteivel szemben. Vajda merészkedik legmesszibbre a képtelennel játszó stílusban és ő adja a legmélyebbről fölhozott realista síkját is az előadásnak. Ez a kettő – fantasztikum és realizmus – koránt sincs annyira távol egymástól, mint hinni szeretnénk, s ezt a fiatal színész az évad egyik legnagyszerűbb alakításával be is bizonyítja.