Könnyen kezelhető, akadálymentesített, képernyőolvasók számára optimalizált verzió eléréséhez kattintson ide!

Felolvasószínházi Sorozat 4 - április: Sarkadi Imre: Elveszett paradicsom

 

 

 

A felolvasó színházi sorozat szórólapjának megtekintéséhez és letöltéséhez kattintson a képre

január

2011. január 5. a Stúdióban

Háy János:

A PITYU BÁCSI FIA

ördögjáték


Jani és Mari meglátogatják Pityut a nagy Bu­dapesten. Pityu is a faluból származik, de már a Ganzmávagnál dolgozik a gigászi méretű városban. Hogy itt mekkora minden...! Kivéve a panellaká­sokat. De a többi minden óriási. És milyen sebes a tempó: mozgólépcső is van, tán mozgó járda is lesz nemsoká', meg metró, a föld alatt, érted? Mint a hernyók. Rohannak az emberek. Aztán Pityu is visszalátogat a faluba. Ahol fokhagymás kolbászt pakolnak a táskájába, ahol a szénakazlakat alulról bontják. Vajon miért? A szálak összetartják egy­mást. Itt még össze.

Háy János ördögjátékának szereplői a legegysze­rűbb nyelven, a maguk falusi és városi tempójában mintegy mellékesen beszélnek a legfontosabb filo­zófiai kérdésekről: sorsról, véletlenről, eleve elren­deltségről, halálról, bűnről, felelősségről. Aztán tör­ténik valami, és már nem csak beszélgetnek róla...


Szereposztás


Szereplők:


Pityu...................................................................................Hunyadkürti György
Jani, Pityu unokatestvére.......................................................Sarkadi Kiss János
Marika, Jani felesége..............................................................Kovács Zsuzsanna
Gyerek.......................................................................................Váncsa Gábor e.h.
Laci.............................................................................................Juhász István e.h.
A pityu bácsi fia............................................................................Kárpáti Pál e.h.



Segédrendező: Pintér Katalin

Rendező: Bérczes László

Bemutató: 2011. január 5., Stúdió


Főpróbafotók

felolvasószínházi sorozat 1. - A Pityu bácsi fia (fotók)

A képek megtekintéséhez kattintson a képre



Sajtó

"Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hősökről fogok. Kerülöm a polgári vircsaftot (kit érdekelnek a polgárok - engem nem), a lestrapált, kiábrándult feleségeket, a szerető után nyáladzó negyvenes férjeket. A kispályás konyhai jeleneteket, aztán este az ágyban: Akarsz? Nem. Tulajdonképpen én sem. De ki lesz az én Hamletem, Learem, Macbethem és Othellóm? Kik lesznek az én hőseim. Törtem a fejem. Olyan hülyén néz ki az ember, amikor töri a fejét: összevissza ráncolja a homlokát, meg borzolja a szemöldökét és annyira komoly képet vág, hogy a gyerekek átmennek a túloldalra, ha meglátják. Így koslattam az utcán, mikor kilépett a Banda Lajos, meg a Herda Pityu a kocsmából. A Pityu éppen azt magyarázta a Lajosnak, hogy ennél szarabb világ biztosan nincsen, mert ha szarabb lenne, akkor már rég fölrobbant volna. Ott van az a szegény Géza is, mondta. Hogy mi történt vele. Néztem a Bandát, meg a Herdát, ahogy beszélnek a Gézáról, a Gézagyerekről. Igazi hősök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a görög tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska munkáskabátban jártak. " (Háy János)

(http://hay.irolap.hu/hu/a-gezagyerek)


"Hogy a filozófia miért a drámákba kerül? Spiró György írta Shakespeare-ről szóló könyvében, hogy a dráma a legfilozofikusabb műfaj. Ha megnézem azokat a drámákat, amiket szeretek, a Hamletet, a Godot-t, Ionesco-t, Bernhardot, Stoppardot: ezek mind erőteljesen filozofikus darabok. Valahogy ez jut az ember eszébe, ha két ember beszélget. A beszélgetésnek akkor van értelme, ha a lét lényegét érinti. Tehát a filozófia itt nem mint filozofálás jelenik meg, hanem a szereplők eleven gondolataként, mellyel rákérdeznek saját létükre. Ott vannak a színpadon. Ha nem tesznek fel lényegbevágó kérdéseket, akkor örökösen az jár a fejemben: minek vannak ott? Minek tolakodnak bele az időmbe? Ennyire semmibe vesznek? A testet kitenni a placcra és nem őszintének lenni, számomra a legvisszataszítóbb csalás.
Másrészt a darabokban szereplő figurák gondolkodása alapvetően követi az én gondolkodás-technikámat valamit mindig azokat a problémákat járják körül, amelyek aktuálisan engem is izgatnak. Igazából az én problémáim feltárása folyik, az énrám jellemző gondolkodási technikával, amelynek a lényege a kétség felvetése, az akár evidensnek is látszó dolgokra való rákérdezés..

Egyfajta nyelvi egységet képvisel mind a négy dráma (Gézagyerek, A Senák, A Pityu bácsi fia, A Herner Ferike faterja), melyeket a kötetben megjelentettél. Rátaláltál egy nyelvre, amely működött. Aztán nagyon sok helyen nyilatkoztad, hogy ezután nem írsz drámát. Azért nem akarsz drámát írni, mert úgy érezted, ez a nyelv a műalkotás számára kimerült, vagy más indokod volt rá, hogy így határozz?


Pontosan: ez a nyelv számomra körbeért, minden titkos kapuját kinyitotta, immáron felfedezett világ, amiben nem vakmerőség utazgatni, márpedig számomra a mű létrehozása kockázatvállalás is egyben. A világ megragadásának izgalmát számomra ez a nyelvezet már nem hozza.
Ha most azt mondanád, hogy kapok egy fél napot, üljek le, s írjak egy ilyen drámát, meg tudnám csinálni, hiszen tökéletesen ismerem ennek a nyelvnek az összes fortélyát, csak az a baj, hogy már lelke nincs. Már nem tudok mögé életet tenni, csak a dizájnt tudom működtetni. Amikor egy nyelv elveszti a mögöttesét, a valós életét, ugyanolyan ornamentika, mint a házfalakra tett stukkódíszek - akkor nem érdemes folytatni.
A világban persze ez nem így működik, mivel a művészet piaci termék is, így, ha valaki rátalál egy dizájnra, ami üzletileg jól megy, akkor azt mindhalálig nyomja. Nyugaton az én problémafelvetésem például egyáltalán nem értelmezhető. Ugyanakkor amiatt sem tudnak az alkotók szabadulni - s ez nem függ a piactól, hanem pszichés dolog -, hogy a közönség által visszaigazolt nyelv elhagyása egyben azzal a kockázattal is jár, hogy elveszíted a közönség szeretetét. Ez persze behozza a privát érintettséget, de sokszor nehéz a hiú ember gyarlóságát a művészi akarattal legyűrni. De ezt a kockázatot sajnos vállalni kell, még akkor is, ha az a másik nyelv nem sikerül, nem működik, rossz. De inkább írjon valaki rosszat, mintsem írjon korruptat. Mert a korrupciós-paktum megkötését követően, szinte lehetetlen újra hitelesen megszólalni. Bár kétségtelen: sokszor a korrupt mű hozza a legnagyobb sikereket, hiszen az alkotó hideg fejjel tudja, hogy miképpen kell a dizájnt működtetni, már nincsenek hibák, formátlanságok, s nincsenek igazi tetemrehívások, csak mindezek imitációi. S a közönség legjobban azt szereti, ha a mű nem hozza végérvényesen zavarba, nem kérdőjelezi meg a létben való berendezkedését.

[...]

Az író író legyen, és maradjon, s ne keverje bele magát az istenre tartozó dolgokba. Ha én mások esendőségéről beszélek, az én esendőségem alapján beszélek róla, s semmiképpen sem alá- vagy fölérendeltségben. Az olvasót sem szeretném fölérendelt státuszba tenni: ő is csak érintettként láthatja ezt a dolgot. Ember és ember közötti kommunikáció alapja az esendőség. Csak ezen keresztül juthatunk egymás közelébe. Aki ezt elfelejti: elveszett, hisz a létnek egyetlen visszaigazolása van: a másik ember közelsége.


S melyek azok az eszközök, amelyekkel elő tudod idézni, hogy az olvasó is így lássa az írásokat. Honnan van meg benned a bizonyosság, hogy ezt elérted?


Nincs bizonyosság. Az esztétika terültén olyan bizonyosság, amire azt mondhatnám neked, hogy az egzakt: nincsen. Ugyanakkor az író képes helyes döntéseket hozni, hogy például egy írásban milyen mondatok, milyen szavak, milyen szereplők, milyen fordulatok szerepeljenek, képes választani a-, b- és c verzió között. Nem mereng, nem tökörészik, mert ki tudja választani a helyes, épp odaillő változatot. Tehát nincs egzakt bizonyosság, én mégis úgy élek, mintha lenne, azzal a hittel, hogy van képességünk az esztétikai tárgyat helyesen megítélni. Különösen akkor erős ez az öntudat bennem, amikor írok. Mert ha nincs meg a megfelelő bizonyosság-tudatom, akkor nem tudok igazán semmit állítani a papíron. Akkor csak maszatolok, nem vagyok képes megragadni a tárgyat, holott nekem döntéseket kell hoznom: le kell fejeznem mondatokat, sok százat, sok ezret egyért. ˙

[...]

A drámák nyelve a falusi környezetet idézi meg. Miért választottad ezt a közeget?


A Gézagyerek mintája, ahonnét a nyelvet levettem, egy városi fiú volt, de én a vidéki közeget jobban, nagyon jól ismerem: tizennégy éves koromig ilyen közegben éltem. Ennek van nagyon erős valóságanyaga, ezért csúsztam ebbe a közegbe: nem volt egy előre kifundált dolog, hogy azért, mert itt a létre vonatkozó erős kérdések lesznek, s ezt kontrasztba állítom majd azzal a közeggel, amiben ők vannak. Számomra ez nem is áll igazából kontrasztban egyébként. Inkább azt éreztem, hogy a filozófusokat olvasva rendkívül életidegen szöveget olvasok. Nagyon sokszor úgy érezheti az ember, hogy a mondandójuk nem igazán vonatkozik arra, ahogy élsz. S számomra mindig fontos kérdés volt, hogyan lehet létszerűvé tenni ezeket a gondolatokat. A drámákban az a lényeges, hogy egy érvényes Nietzsche- vagy Schopenhauer-gondolat hogyan tud a maga életszerűségében megjelenni: mert ezek valóban életszerű gondolatok.
Amikor elvégeztem az esztétika szakot, nagyon sokat olvastam, mert nagyon sokat kellett olvasni, és kialakult egy kettősség az agyamban: voltam én, aki gondolkodik, s volt az, amit tanultam, ami, mint egy bura, ráborult az agyamra, de a kettő nem tudott kontaktusba kerülni. Tehát hiába tudtam meg egy csomó dolgot, az nem tudott az én eleven gondolkodásomhoz csatlakozni.
Tehát van egy megfogható emlékem arról, hogy milyen az, amikor a tudás a fejedben van, de értelmetlenül van a fejedben, mert pusztán csak műveltségi anyag. Ilyenformán, ha tetszik, akkor ez a fajta gondolkodás, ami a drámákban van, egy kísérlet rá, hogy visszaállítsuk a maguk helyére az érvényes gondolatokat.


(Részletek Háy János és Györe Gabriella beszélgetéséből)
forrás: http://hay.irolap.hu/hu/a-gondolkodas-eletszerusege

A teljes cikk olvasásához kattintson ide


Interjú

A felolvasószínház köztes műfaj. Kísérlet színésznek, rendezőnek, nézőnek egyaránt. A mostani kísérletben részt vesz három színész szakos egyetemista: Kárpáti Pál, Váncsa Gábor és Juhász István a Kaposvári Egyetem negyedéves hallgatói is. Az utóbbi időben két vizsgaelőadásban is láthattuk őket (a Kocsis Pál rendezésében készült Hat szerep szerzőt keres Pirandellótól; és az Európa Kiadó koncert). A Pirandellót például három hónapig próbálták. Most három napjuk van a felolvasóra. A műfaj ismerős, de nem megszokott.

KP: A Pirandello próbaidőszakának első hónapjában felolvasószínházat csináltunk, vagyis csak olvastunk, mindent, szereplőnevet, szerzői instrukciókat, és azt is játékba hoztuk, hogyan lehet ellene menni például a szerzői utasításnak, miközben azt olvassuk éppen. Ott ez a próbafolyamat része volt. Most egy előadás.

- Valahol a felolvasás és a színházi előadás között mozog ez a műfaj. Merre tolódik? Mire kell figyelni?

KP: Bárhova lehet rakni a mércét, ha az tényleg fel van téve, ha meg van határozva. Akkor nem egy rendelkező próbát fognak látni a nézők. Nekem tegnap nagyon tetszett, amekkora tudással az "öregek" olvasták a szöveget, ahogyan gondoltak róla valamit - már az első olvasáskor. Ezt magunkon kevésbé éreztem. Szerintem most arra kell odafigyelnünk, hogy ne akarjunk játszani, úgy, mintha nem is lenne nálunk szövegkönyv, mert akkor zavarni fog, hogy ott a kezünkben; hanem legyen természetes, hogy a szövegkönyv az első.

VG: A felolvasó szerintem azoknak van, akik a szövegre kíváncsiak elsősorban, a darabra. És ezt egyfajta értelmezésben szeretnék látni, a színészek nem eljátsszák, hanem a szöveget értelmezik, és azt adják át.

KP: Leginkább a bábhoz tudom hasonlítani, mert van egy élettelen közvetítő eszköz, amit életre kell kelteni, s a színésznek háttérben kell maradnia.

JI: Sok olyan felolvasót láttam, ami csak annyi volt, hogy ültek és olvastak. Ha becsuktam a szemem, akkor láttam magam előtt a történetet. Mert a hangjukkal játszották az egészet, mindent, ami történik. Ez rendezői döntés kérdése, hogy ki mennyire akar belemenni, hogy valamilyen vizuális többletet is adjon-e ahhoz, hogy a néző még jobban vele tudjon menni. De az a lényeg, hogy a gesztus, az akció ne vegye el a figyelmet a szövegről, csak pontosítsa. Segítsen az értelmezésben, de ne váljon vezetővé, csak irányokat adjon.

VG: De persze, amint felálltunk, játszani akartunk, példány nélkül, mozgással, mindennel. És fura volt az olvasás.

JI: Ezt meg kell tanulni, hogy nem kell mindent használni, csak bizonyos eszközökkel fejezni ki valamit ugyanolyan gazdagsággal, mintha minden eszközünk meglenne.

VG: A versmondáshoz hasonlít talán, ahol más gondolatát közvetíted.

JI: Jó szó ez a közvetítés. A néző kap valamit, és azt csinál vele, amit akar. Nem az van, hogy a színész lenyűgözi a tudásával. Hanem hogy elgondolkodhat a szövegen.

KP: Mert van min. A maga szintjén filozofál mindenki ebben a drámában. Itt minden ember filozófus. Hiba elsietni ezt a szöveget, és hiba nem pontosan mondani ezt a szöveget. Érdemes lassan és jelen idejűen mondani, és elgondolkozni rajta, mert akkor tudod közvetíteni. Nem tudom, erre képesek leszünk-e, nincs időnk arra, hogy felépítsük az egészet, de másrészről itt ezáltal nyerünk: a szöveg elhangzásának spontaneitását, aktualitását.

VG: A Hunyadkürtin, a Sarkadin, meg a Zsuzsán figyeltem, hogy megadják az idejét a szövegnek, nem sietik el. Finoman fejeznek ki mindent, még csak nem is emelik fel a hangjukat. De odafigyelnek minden szóra, jelentést vagy jelentőséget adnak neki.

KP: A szövegben van egy lappangó feszültség, ami végig nincsen kimondva, és akkor robban, mikor ez a gyerek, a Pityu bácsi fia megjön. A pestiek és a vidékiek között van egy nagy szakadék. És fel is ismerik ezt, de mégsem mondódik ki, legalábbis az öregeknél. A gyerekeknél sokkal direktebben kijön ez az ellentét, ellenségeskedés. A rivalizálás valahogy szinte minden helyzetben felbukkan. Főleg akkor, ha valaki nem szereti, ahogy él, mint a Pityu bácsi, és önigazolásra van szüksége. Arra, hogy másokat maga alá helyezzen, hogy azt érezze, hogy neki jobb az élete.

- Erről szól ez a dráma? Hogy valaki kiszakad a környezetéből, és hogyan dolgozza föl azt, hogy egy másik világba kerül?

JI: Adva van egy védett környezet, ami jó értelemben véve földhöz ragadt. Ahol megvan a dolgok rendje. Ha falun van az ember, egyszerűbb az élet. Nem kell annyiféle mindenre figyelni, megvan a dolgod, ahhoz ragaszkodsz, abban jól érzed magad, mert biztonságos. Ha elkerül az ember egy másik ritmusba, azt nehéz felvenni, mert nehéz kialakítani egy másfajta értékrendet, mint amiben felnőtt. Nincs meg az a személyes érintkezés sem ebben a magas fordulatszámban, s az ember nem tudja megadni magának azt az időt sem, amire szüksége lehet, hogy magában töltse, magával. Túl nagy a választék is, amiből választani kell. Az ember vagy bele tud szokni, vagy nem. Meghátrál vagy sem, megoldja vagy sem. Én például ha felmegyek Pestre, valahogy azonnal felveszem a pörgést, a ritmusát, nem tudom megtartani a magamét. Ha nyugalomra vágyom, kimegyek a Margit-szigetre. Az ember el tudja dönteni, hogy működik-e ez neki vagy nem. Itt a Pityu bácsinak nem sikerül. Nem tud kiszakadni a saját környezetéből, megpróbálja, de nem megy.

KP: De nem is csak ez a Pest-falu ellentét a fontos. Nekem az is nagyon tetszik, hogy a Bérczes a jövőre helyezi a hangsúlyt, hogy mi lehet a jövő, hogy bármi történhet, hogy meghal mondjuk, vagy helyette egy másik gyerek hal meg. Tudnak-e az emberek változtatni a jövőjükön, vagy ha változtatnak, akkor minek mi lesz a következménye? Nem feltétlenül megy tönkre az ember abban, hogy faluról Pestre kerül. Vagy Pestről vidékre.


visszhang

Háy ördögjátékával indul a felolvasószínház

Balassa Tamás

Háromnapos próbaidőszak után ma bemutatót tartanak a kaposvári teátrumban. A Csiky Gergely Színház öt előadásból álló felolvasószínházi sorozatának első darabját Bérczes László rendezi.

A kortárs és klasszikus magyar drámák sorát Háy János ördögjátéka nyitja meg A Pityu bácsi fiával. Másfél napos rákészülés után már a próbafolyamat kellős közepén keressük föl a stúdiószínházat, ahol nagy hagyománya eddig nem volt a felolvasószínházi esteknek. Aki ilyesmire vállalkozik, bizton számít a közönség átlagon felüli jóindulatára és drámaszeretetére, mondom Bérczes Lászlónak.

- Kétségtelenül - mondja a délelőtti próbára készülve, gondolataiba temetkezve a rendező. - Tulajdonképpen mind a mai napig vannak kételyeim a műfajjal kapcsolatban. Talán nem véletlen, hogy javarészt ismeretlen műveket tesztelnek így a színházak. Felmentést nekem most mindenekelőtt az ad, hogy hiszek ebben a szövegben. Elég jól ismerem, hiszen a produkciót néhány éve már magam is megrendeztem Beregszászban, ahol jelenleg is fut az előadás, és a századik előadáshoz közeledik. A nagy kérdés az, be tudom-e osztani az időt, megtalálom-e a jó arányokat, hogy pontosan értsük, amit a szöveg közölni akar, de azért többek is legyünk az egyszerű felolvasnál.

Forrás: sonline.hu

A cikk továbbolvasásához kattintson ide



február

Petőfi Sándor

JÁNOS VITÉZ

dramatizált változat


A János vitéz a szegények, az elnyomottak győ­zedelmes felülkerekedését hirdeti a szenvedéseken, megpróbáltatásokon. Petőfi szeretett pusztaságát elhagyva kezdődik a mese, mely Kukorica Jancsi küzdelmes útjáról szól. A főhősnek fizikai kihíváso­kon és jellempróbáló erkölcsi csapdákon is túl kell jutnia ahhoz, hogy a falu két árvája végül az örö­kös boldogság hazájában uralkodhasson; a bűnösök elnyerjék méltó büntetésüket, az erényesek pedig a megérdemelt jutalmat.

Petőfi Sándor hat nap és hat éjszaka alatt írta a Já­nos vitézt szállásadójánál és munkaadójánál, Vahot Imrénél 1844-ben, majd 1845. március 6-án jelent meg a Pesti Divatlapban. Eredeti címe Kukoricza Jancsi volt, s csak addig tartott, amíg Jancsi a francia udvarból hazaérkezik. A barátok ösztönzésére foly­tatta tovább a művet, s az olvasók tanácsára változ­tatta meg a mű címét a ma is ismert címre.

Színházunkban Karácsony Tamás átiratában is­merkedhetnek a fiatalok (és nosztalgiázhatnak az idősebbek) kedvenc kötelező olvasmányunkkal.



Szereplők:


Jancsi ........................................................................Fándly Csaba
Iluska .........................................................................Czene Zsófia
Mostoha .........................................................................Nyári Szilvia
Mesélő ..................................................................Varga Zsuzsanna
Francia király ....................................................................Hornung Gábor
Francia királylány } .....................................................................Német Mónika
Menyecske
Gazda } .............................................................................Tóth Géza
Huszárkapitány
Második óriás
(akit fejbe vágnak)
Rablóvezér } ......................................................................Gulácsi Tamás
(Teva-ösztöndíjas)
Basa fia
Fazekas
Öreg halász
Kormányos } .................................................................Karácsony Tamás
Óriás
(aki átvisz Jánost)
Hang az égből ..........................................................................................xxx

Zene: Bajzik Éva, Csíkvár Gábor

Segédrendező: Hollósi Katalin

Rendező: Karácsony Tamás


Bemutató: 2011. február 1.


A galériák megtekintéséhez kattintson a képekre

felolvasószínházi sorozat 2. - János vitéz (fotók)

Fotó: Klencsár Gábor

Fotó: Galácz Eszter Anna



Sajtó

Hat nap, hat éjszaka - felolvassák az elbeszélőt

Balassa Tamás

A felolvasószínházi sorozat második darabja kerül színre kedden Kaposváron. Petőfi hat napig írta, a Csikyben háromig próbálták a János vitézt.

Czene Zsófia hangja kristálytisztán szól a kaposvári stúdiószínpadon, a színház ifjú tehetsége Iluskaként lép színre Fándy Csaba Kukorica Jancsija mellett a keddi bemutatón, ahol a szövegkönyv az előadáshoz tartozik majd, immár másodízben. Petőfi Sándor János vitéze a Bérczes László rendezte Háy János-művet, a Pityu bácsi fiát követi a felolvasószínházi ötösben. Itt és most a rendező Karácsony Tamás, aki az elbeszélő költemény átiratát is jegyzi. Egy-másfél éve dédelgeti tervét, hogy Bakonyi-Huszka-féle daljátéktól eltérő változatot emeljen ki Petőfi hat nap, hat éjszaka írott szövegéből.

- Sok dramatizált játszható rész van a János vitézben, s ez a mesevilágban meglévő próbatételek, az emberré válás, a belső démonokkal küzdés vonulata - mondja Karácsony Tamás.

forrás: sonline.hu

A teljes cikk olvasásához kattintson ide




március

Szálinger Balázs

A TISZTA MÉZ

„romantikus mese"


Üdvözlet a pokolból. Ez a felirat fogadja a penn­sylvaniai Centraliaba érkező látogatókat. A ma már szellemvárosnak tekinthető település népessége a több mint 1000 lakosról (1981) 2010-ben ötre csökkent egy 1962 óta folyamatosan tartó bánya­tűz miatt. Nem tudják pontosan, hogy a tüzet, mi gyújtotta. Egy elmélet szerint 1962 májusában a vá­ros önkormányzata felkért öt önkéntest a tűzoltó­ságtól, hogy takarítsák ki a szemétlerakót, ami egy elhagyott külszíni bánya mellett helyezkedett el. A tűzoltók meggyújtották a szemetet, de a tüzet nem oltották el megfelelően, így az egy résen keresz­tül továbbterjedt a föld alá, egészen az elhagyatott szénbányákig.

A tűz melléktermékei, a szénmonoxid, a széndi­oxid káros egészségügyi hatásokat okozott számos embernek. Az állam vezetői ma mindent megtesz­nek, hogy kitelepítsék a lakosokat, és aztán lerom­bolják, ami Centraliából maradt. A posta törölte a város irányítószámát.

E tragikus történet inspirálta Szálinger Balázst, hogy megírja „romantikus meséjét", melyben arra kérdez rá, mire jutott a természetátalakításban megnyugvást talált emberiség az elmúlt másfél-két évszázadban. De Szálinger műve nemcsak az em­beriségről, hanem az emberről is beszél: azokról az értelmi és érzelmi zsákutcákról, melyek egy civilizá­ció kríziséhez vezettek. A szerző mindennek ábrá­zolásához a romantika által megalkotott emberiség­költemény jellegzetességeit hívta segítségül.



Szereplők:

NARRÁTOR/SPEAKER/MÁSODIK NŐ...........................Varga Zsuzsa
FÉRJ/MENTŐS.......................................................................Szvath Tamás
PAPA/TŰZOLTÓ..................................................................Lugosi György
FELESÉG/ELSŐ NŐ...............................................................Nyári Szilvia
HÁROM FIÚ/EMBER/SPEAKER2.....................................Fándly Csaba
PAP/KÉMÉNYSEPRŐ.........................................................Gulácsi Tamás
SZEMÉT/HARMADIK NŐ.....................................................Czene Zsófi

Segédrendező: Váradi Szabolcs

Rendező: Laboda Kornél

Bemutató: 2011. március 3.


Beszélgetés Laboda Kornéllal


A színház egyáltalán nem halott dolog

A messziről jött ember akármit mondhat. De Laboda Kornél nem akármit mond. A huszonhat éves rendező szakos hallgató dramaturgként és színészként is jól érzi magát és a színpadot. Kaposváron a márciusi felolvasószínházi darabot, Szálinger Balázs A tiszta méz című emberiségkölteményét (hogy vajon valóban az-e, kiderül március 3-án) rendezi. Megkérdeztük, ki ő, s honnan...

- Hogyan kerültél a pályára/színműre? Merről hozott az út?

- Siklóson születtem, ott is végeztem az általános és a középiskolai tanulmányaimat, környezetemben nem volt senki, aki színházzal foglalkozott volna. Verseket mondtam már alsós koromtól fogva, talán ez lehetett az első lépcsőfok. Mikor érettségiztem, filmrendező akartam lenni, de csak színházi szakok indultak abban az évben. Színész szakra nem akartam jelentkezni, maradt a dramaturg, ahová elsőre fölvettek. Addig nem is igen jártam színházba, Pécsett láttam néhány előadást, de ezeknek kis hányada volt az, ami megfogott. Aztán az egyetemre bekerülve láttam, hogy a színház egyáltalán nem halott dolog. Bár nagyon élveztem a dramaturgi munkát is, mégis mozgott bennem, hogy rendező akarok igazából lenni. Így aztán felvételiztem, és sikerült.

- Mesélsz arról, mit csinálsz mostanában, a rendező szakon? Kinek az osztályában tanulsz?

- Ötödéves, vagyis végzős vagyok Babarczy László osztályában. Ez az év szinte száz százalékig a szakmai gyakorlat éve, vagyis az egyetemen már nem rendezünk vizsgát, mindannyian színházaknál dolgozunk.

- Hogy sikerült a tegnapi premiered volt a Mu Színházban? Minek a premierje volt?

- A Pont(y) Műhely társulat gyerekelőadásáé, melynek címe "Ilka és a papírrepülő", Balassa Eszter dramaturghallgatóval írtuk ketten. Nagy kihívás volt ez mindenki számára, hiszen a Pont(y) Műhely soha nem készített még gyerekeknek szóló előadásokat. Ahogyan én sem. Elsősorban attól féltem, hogy nem sikerül megszólítani a gyerekeket, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi tudja lekötni őket. Ezúttal tehát nem a szakmabeliek, vagy a kritikusok véleményétől féltem, hanem a gyerekekétől. Eddig két előadás ment le, és úgy tűnik, a gyerekek kifejezetten élvezik a dolgot, ami nem kis megnyugvás számomra.

- Mesélsz egy kicsit a Pont(y) Műhelyről?

- A Pont(y) Műhely már több mint tizennyolc éve működő projektalapú társulat. Én két éve veszek részt Pont(y) Műhelyes produkciókban, első szereplésem Szegedi-Szabó Béla "Az ember, aki látta a sztéjket" c. westernjében volt, amit Vicei Zsolt rendezett. A társulatot Keszég László vezeti, s ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor azt mondanám: örömszínház. Mivel a hatos kategóriát sújtó elvonások rendkívül súlyosan érintették a társulatot (konkrétan egy fillért sem kaptunk), ezért úgy néz ki, ebben az évadban nem igazán lesz másik színházi bemutató.

- Hogy lehet azzal nyomot hagyni a világban, ha Pont Műhelyt néz az ember?

- Aki nézett már, az tudja. Aki nem nézett, az nézzen.

- Ahogy próbálok utánadnézni: színész, rendező, dramaturg. Berzenkedik a három néha egymás ellen, vagy jól megfér? Egyszerre hányat használsz közülük egy munkánál? És ha hivatalosan csak egyet, hogyan viselkedik a rejtett (elnyomott?) másik kettő azokkal a külsős (tőled különböző)  személyekkel, akik betöltik ezeket a tisztségeket?

- Nincsenek különálló énjeim, ezek a dolgok összefüggnek. A három munkakör közül a rendezői a legkomplexebb, neki mindenhez értenie kell egy kicsit. Ott kapóra jön, hogy álltam már színpadon, tudom, hogy egy színésznek mi tud segíteni, tudom, hogy miért problémázik valamin, miért tesz fel időnként hülye kérdéseket. És nagyon kapóra jön az is, hogy tudok valamelyest a szöveggel bánni. Színészként dolgozni pedig színtiszta öröm számomra. Mivel nem tartom magamat színésznek, nem nyomaszt annyira, hogy rossz vagyok-e. Itt is jól jön, hogy ismerem a másik oldalt, bár arra is rájöttem, hogy rendezőaggyal játszani nem igazán szabad. A színésznek hátrányára tud válni, ha kívülről látja és elemzi saját magát az előadás során.

- Mit gondoltál, mikor először elolvastad Szálinger Balázs szövegét?

- Azt, hogy izgalmas, de bonyolult szöveg. Iszonyatosan nehéz dolog filozófiát vinni a színpadra, méghozzá ilyen vegytiszta formában. Rendkívül igényes, okos szövegről van szó. Kihívásnak érzem, hogy méltóképpen megszólaltassuk.

- A dramaturgi munkát, húzást is te végzed?

- Jórészt igen. Csinálok egy verziót a szövegből, amit aztán átküldök Németh Virágnak, hogy nézze át és éljen javaslatokkal.

- Mit mondasz, ha azt mondom: Csongor és Tünde, Az ember tragédiája, A tiszta méz? Vagy teljesen más az irány?

- Őszintén szólva nem jutott eszembe ilyen párhuzam. Abban sem vagyok biztos, hogy az első két dráma párhuzamba állítható egymással, hacsak formai okokból nem (mivel mindkettő versben íródott). Persze van a Tiszta mézben is pokol és mennyország, létfilozófia és világvége. De mindez sokkal ironikusabb formában, mint mondjuk Az ember tragédiájában. A humor nagyon fontos eleme ennek a darabnak.

Szemerédi Fanni


április

Sarkadi Imre

ELVESZETT PARADICSOM

dráma


Sebők Zoltán sebész a lakásán tiltott műtétet hajt végre a szeretőjén. Az asszony meghal. Zoltán tudja, hogy börtön vár rá, és úgy dönt, nem akar tovább élni. Búcsúzni megy tudós, tevékeny életet élő apjához, ahol az egész családot ott találja.

Az Elveszett paradicsom Sarkadi Imre utolsó drámája; a kétségbeesés és a morális válság lírai fűtöttségű, fájdalmas vallomása. Hőse az életének öntörvényeibe kapaszkodó, alkotó tehetségét elfe­csérlő ember, aki már az elkövetett bűn után lép színpadra. Nem tud mit kezdeni lélekben nála fi­atalabb, még mindig kísérletező kedvű természet­tudós édesapja humanista eszméken csiszolódott, rezignált életbölcsességével sem. Számára csak a harmónia világát újra felfedező, a szépséget meg­mentő szerelem ígérne megváltást. Találkozik egy fiatal lánnyal, Mirával, s a szerelmi szenvedély felkavarja benne az élet érzékelésének izgalmát. Azonban a lány őszinte szerelme feltehetőleg már túl későn érkezik...

„Csiklandós az eset, mert ha a vád a férjét is felvo­nultatja tanúnak, s miért ne tegye... az azt tanúsít­hatja, hogy óvta tőlem a feleségét... mert felelőtlen, cinikus gazembernek tartott... s aztán elcsábítottam az asszonyt, aztán meguntam... Hát így bizony akár gyilkosság is lehet. Minősülhetne annak is...

Szünet, kóstolgatja a bort.

Igen, igen... Olyasmi volt ez, gyilkosság, őneki leg­alábbis ez lehetett az utolsó gondolata; mikor az Evipant a karjába nyomtam, megláttam a szemét: félt tőlem. A rettegés volt benne, hogy énrám van bízva - s a rettegés, hogy most már ebben a másod­percben - nem bízik bennem. S igaza volt."








május

Kárpáti Péter

PÁJINKÁS JÁNOS

álom és forradalom


A színdarab alapanyagául Ámi Lajos, híres me­semondó Pájinkás János című meséje szolgált. A Pájinkás János a XX. század, azon belül a kommu­nizmus történetének tündérmesébe fordított mása, költői, szívszorító paródiája.

A történet szerint Pájinkás János, aki születésétől kezdve nem evett-ivott mást, csak pálinkát, miután egy szempillantás alatt csecsemőből felnőtté vált, elindult, hogy megjavítsa Oroszországot („mert óriást le van a világ csehesedve") és legyőzze a sár­kányokat, akik a napot készülnek levenni az égről.

Ámi sokfelé elkalandozó meséjét Kárpáti Péter sűrítette, egyes részeit áthelyezte, és gyakran apró változtatásokkal egészen új irányt adott a törté­netnek. Emellett más mesékből is átemelt figurá­kat, motívumokat, így vándorolt át a cári udvarba a darab másik hőse, Nemtudomka, az elátkozott kertészbojtár. A meséken túl maga Ámi Lajos, az ő emlékei és eszmefuttatásai is belekerültek Kárpáti Péter darabjába: ő a történet mesélője.

„Én ezt a mesét a tűzmestertül, a Bunkó Vincétül tanultam. Vagy ötszázszor lemondtam életembe a Pájinkás Jánost, le a fronton, az összes kocsmákba, a Dózsa téeszbe, a legutóbb egy magnyetofonnak is lemondtam. A magnyetofon, appedig fogta magát és lemondta az Erdész Sándornak, ammeg lemondta az Akadémijai Kiadónak, ammeg lemondta a Kár­páti Pétörnek, ammeg most lemondja magiknak."

(forrás: Ellenfény - www.ellenfeny.hu/archivum)





Műsor
Facebook
Instagram
Hírlevél