Könnyen kezelhető, akadálymentesített, képernyőolvasók számára optimalizált verzió eléréséhez kattintson ide!

Felolvasószínházi Sorozat 1.: Háy János: A Pityu bácsi fia

január

2011. január 5. a Stúdióban

Háy János:

A PITYU BÁCSI FIA

ördögjáték


Jani és Mari meglátogatják Pityut a nagy Bu­dapesten. Pityu is a faluból származik, de már a Ganzmávagnál dolgozik a gigászi méretű városban. Hogy itt mekkora minden...! Kivéve a panellaká­sokat. De a többi minden óriási. És milyen sebes a tempó: mozgólépcső is van, tán mozgó járda is lesz nemsoká', meg metró, a föld alatt, érted? Mint a hernyók. Rohannak az emberek. Aztán Pityu is visszalátogat a faluba. Ahol fokhagymás kolbászt pakolnak a táskájába, ahol a szénakazlakat alulról bontják. Vajon miért? A szálak összetartják egy­mást. Itt még össze.

Háy János ördögjátékának szereplői a legegysze­rűbb nyelven, a maguk falusi és városi tempójában mintegy mellékesen beszélnek a legfontosabb filo­zófiai kérdésekről: sorsról, véletlenről, eleve elren­deltségről, halálról, bűnről, felelősségről. Aztán tör­ténik valami, és már nem csak beszélgetnek róla...

Szereposztás


Szereplők:

Pityu.........................................................................................Hunyadkürti György
Jani, Pityu unokatestvére...............................................................Sarkadi Kiss János
Marika, Jani felesége.....................................................................Kovács Zsuzsanna
Gyerek........................................................................................Váncsa Gábor e.h.
Laci.............................................................................................Juhász István e.h.
A pityu bácsi fia................................................................................Kárpáti Pál e.h.



Segédrendező: Pintér Katalin

Rendező: Bérczes László

Bemutató: 2011. január 5., Stúdió

Dátum Bérlet Színpad
2011. 01. 05 19:30 Stúdió előadás Stúdiószínpad
Felolvasó Színház
Felovasószínházi sorozat - Háy János úti megálló
Fel, olvasószínházra!
A felolvasószínház köztes műfaj
Háy ördögjátékával indul a felolvasószínház

"Gondoltam, ha egyszer drámát írok, akkor majd igazi hősökről fogok. Kerülöm a polgári vircsaftot (kit érdekelnek a polgárok - engem nem), a lestrapált, kiábrándult feleségeket, a szerető után nyáladzó negyvenes férjeket. A kispályás konyhai jeleneteket, aztán este az ágyban: Akarsz? Nem. Tulajdonképpen én sem. De ki lesz az én Hamletem, Learem, Macbethem és Othellóm? Kik lesznek az én hőseim. Törtem a fejem. Olyan hülyén néz ki az ember, amikor töri a fejét: összevissza ráncolja a homlokát, meg borzolja a szemöldökét és annyira komoly képet vág, hogy a gyerekek átmennek a túloldalra, ha meglátják. Így koslattam az utcán, mikor kilépett a Banda Lajos, meg a Herda Pityu a kocsmából. A Pityu éppen azt magyarázta a Lajosnak, hogy ennél szarabb világ biztosan nincsen, mert ha szarabb lenne, akkor már rég fölrobbant volna. Ott van az a szegény Géza is, mondta. Hogy mi történt vele. Néztem a Bandát, meg a Herdát, ahogy beszélnek a Gézáról, a Gézagyerekről. Igazi hősök voltak, bár nem úgy voltak öltözve, mint a görög tragédiákban, meg a faterjuk se volt király, meg herceg. Ócska munkáskabátban jártak. " (Háy János)


(http://hay.irolap.hu/hu/a-gezagyerek)


"Hogy a filozófia miért a drámákba kerül? Spiró György írta Shakespeare-ről szóló könyvében, hogy a dráma a legfilozofikusabb műfaj. Ha megnézem azokat a drámákat, amiket szeretek, a Hamletet, a Godot-t, Ionesco-t, Bernhardot, Stoppardot: ezek mind erőteljesen filozofikus darabok. Valahogy ez jut az ember eszébe, ha két ember beszélget. A beszélgetésnek akkor van értelme, ha a lét lényegét érinti. Tehát a filozófia itt nem mint filozofálás jelenik meg, hanem a szereplők eleven gondolataként, mellyel rákérdeznek saját létükre. Ott vannak a színpadon. Ha nem tesznek fel lényegbevágó kérdéseket, akkor örökösen az jár a fejemben: minek vannak ott? Minek tolakodnak bele az időmbe? Ennyire semmibe vesznek? A testet kitenni a placcra és nem őszintének lenni, számomra a legvisszataszítóbb csalás.
Másrészt a darabokban szereplő figurák gondolkodása alapvetően követi az én gondolkodás-technikámat valamit mindig azokat a problémákat járják körül, amelyek aktuálisan engem is izgatnak. Igazából az én problémáim feltárása folyik, az énrám jellemző gondolkodási technikával, amelynek a lényege a kétség felvetése, az akár evidensnek is látszó dolgokra való rákérdezés..

Egyfajta nyelvi egységet képvisel mind a négy dráma (Gézagyerek, A Senák, A Pityu bácsi fia, A Herner Ferike faterja), melyeket a kötetben megjelentettél. Rátaláltál egy nyelvre, amely működött. Aztán nagyon sok helyen nyilatkoztad, hogy ezután nem írsz drámát. Azért nem akarsz drámát írni, mert úgy érezted, ez a nyelv a műalkotás számára kimerült, vagy más indokod volt rá, hogy így határozz?


Pontosan: ez a nyelv számomra körbeért, minden titkos kapuját kinyitotta, immáron felfedezett világ, amiben nem vakmerőség utazgatni, márpedig számomra a mű létrehozása kockázatvállalás is egyben. A világ megragadásának izgalmát számomra ez a nyelvezet már nem hozza.
Ha most azt mondanád, hogy kapok egy fél napot, üljek le, s írjak egy ilyen drámát, meg tudnám csinálni, hiszen tökéletesen ismerem ennek a nyelvnek az összes fortélyát, csak az a baj, hogy már lelke nincs. Már nem tudok mögé életet tenni, csak a dizájnt tudom működtetni. Amikor egy nyelv elveszti a mögöttesét, a valós életét, ugyanolyan ornamentika, mint a házfalakra tett stukkódíszek - akkor nem érdemes folytatni.
A világban persze ez nem így működik, mivel a művészet piaci termék is, így, ha valaki rátalál egy dizájnra, ami üzletileg jól megy, akkor azt mindhalálig nyomja. Nyugaton az én problémafelvetésem például egyáltalán nem értelmezhető. Ugyanakkor amiatt sem tudnak az alkotók szabadulni - s ez nem függ a piactól, hanem pszichés dolog -, hogy a közönség által visszaigazolt nyelv elhagyása egyben azzal a kockázattal is jár, hogy elveszíted a közönség szeretetét. Ez persze behozza a privát érintettséget, de sokszor nehéz a hiú ember gyarlóságát a művészi akarattal legyűrni. De ezt a kockázatot sajnos vállalni kell, még akkor is, ha az a másik nyelv nem sikerül, nem működik, rossz. De inkább írjon valaki rosszat, mintsem írjon korruptat. Mert a korrupciós-paktum megkötését követően, szinte lehetetlen újra hitelesen megszólalni. Bár kétségtelen: sokszor a korrupt mű hozza a legnagyobb sikereket, hiszen az alkotó hideg fejjel tudja, hogy miképpen kell a dizájnt működtetni, már nincsenek hibák, formátlanságok, s nincsenek igazi tetemrehívások, csak mindezek imitációi. S a közönség legjobban azt szereti, ha a mű nem hozza végérvényesen zavarba, nem kérdőjelezi meg a létben való berendezkedését.

[...]

Az író író legyen, és maradjon, s ne keverje bele magát az istenre tartozó dolgokba. Ha én mások esendőségéről beszélek, az én esendőségem alapján beszélek róla, s semmiképpen sem alá- vagy fölérendeltségben. Az olvasót sem szeretném fölérendelt státuszba tenni: ő is csak érintettként láthatja ezt a dolgot. Ember és ember közötti kommunikáció alapja az esendőség. Csak ezen keresztül juthatunk egymás közelébe. Aki ezt elfelejti: elveszett, hisz a létnek egyetlen visszaigazolása van: a másik ember közelsége.


S melyek azok az eszközök, amelyekkel elő tudod idézni, hogy az olvasó is így lássa az írásokat. Honnan van meg benned a bizonyosság, hogy ezt elérted?


Nincs bizonyosság. Az esztétika terültén olyan bizonyosság, amire azt mondhatnám neked, hogy az egzakt: nincsen. Ugyanakkor az író képes helyes döntéseket hozni, hogy például egy írásban milyen mondatok, milyen szavak, milyen szereplők, milyen fordulatok szerepeljenek, képes választani a-, b- és c verzió között. Nem mereng, nem tökörészik, mert ki tudja választani a helyes, épp odaillő változatot. Tehát nincs egzakt bizonyosság, én mégis úgy élek, mintha lenne, azzal a hittel, hogy van képességünk az esztétikai tárgyat helyesen megítélni. Különösen akkor erős ez az öntudat bennem, amikor írok. Mert ha nincs meg a megfelelő bizonyosság-tudatom, akkor nem tudok igazán semmit állítani a papíron. Akkor csak maszatolok, nem vagyok képes megragadni a tárgyat, holott nekem döntéseket kell hoznom: le kell fejeznem mondatokat, sok százat, sok ezret egyért. ˙

[...]

A drámák nyelve a falusi környezetet idézi meg. Miért választottad ezt a közeget?


A Gézagyerek mintája, ahonnét a nyelvet levettem, egy városi fiú volt, de én a vidéki közeget jobban, nagyon jól ismerem: tizennégy éves koromig ilyen közegben éltem. Ennek van nagyon erős valóságanyaga, ezért csúsztam ebbe a közegbe: nem volt egy előre kifundált dolog, hogy azért, mert itt a létre vonatkozó erős kérdések lesznek, s ezt kontrasztba állítom majd azzal a közeggel, amiben ők vannak. Számomra ez nem is áll igazából kontrasztban egyébként. Inkább azt éreztem, hogy a filozófusokat olvasva rendkívül életidegen szöveget olvasok. Nagyon sokszor úgy érezheti az ember, hogy a mondandójuk nem igazán vonatkozik arra, ahogy élsz. S számomra mindig fontos kérdés volt, hogyan lehet létszerűvé tenni ezeket a gondolatokat. A drámákban az a lényeges, hogy egy érvényes Nietzsche- vagy Schopenhauer-gondolat hogyan tud a maga életszerűségében megjelenni: mert ezek valóban életszerű gondolatok.
Amikor elvégeztem az esztétika szakot, nagyon sokat olvastam, mert nagyon sokat kellett olvasni, és kialakult egy kettősség az agyamban: voltam én, aki gondolkodik, s volt az, amit tanultam, ami, mint egy bura, ráborult az agyamra, de a kettő nem tudott kontaktusba kerülni. Tehát hiába tudtam meg egy csomó dolgot, az nem tudott az én eleven gondolkodásomhoz csatlakozni.
Tehát van egy megfogható emlékem arról, hogy milyen az, amikor a tudás a fejedben van, de értelmetlenül van a fejedben, mert pusztán csak műveltségi anyag. Ilyenformán, ha tetszik, akkor ez a fajta gondolkodás, ami a drámákban van, egy kísérlet rá, hogy visszaállítsuk a maguk helyére az érvényes gondolatokat.


(Részletek Háy János és Györe Gabriella beszélgetéséből)
forrás: http://hay.irolap.hu/hu/a-gondolkodas-eletszerusege

A teljes cikk olvasásához kattintson ide


Műsor
Facebook
Instagram
Hírlevél