Könnyen kezelhető, akadálymentesített, képernyőolvasók számára optimalizált verzió eléréséhez kattintson ide!

Vajda István: Pedig én jó anya voltam

Az előadást a Pinceszínház vendégjátékában tekinthetik meg.

Pogány Judit a magyar színjátszás egyik legsokoldalúbb és leghitelesebb színésznője. Kaposvártól az Örkény Színházig tartó változatos és gazdag színészi pályája során megmutatkozott már anya-szerepben. Ahogyan azonban a Pinceszínházban bemutatásra kerülő önálló estjében alakítja az utolsó magyar halálra ítélt édesanyját, az finoman szólva is: sokkoló. 1979-ben egy brutális kettős gyerekgyilkosság rázta meg Budapestet. Az újságokban az idő tájt a bűnügyi hírek közt vezető helyen szerepelt a budapesti levélkihordóból színházi munkássá lett fiatalember tragikus története. Az újsághírek alapján indult el a férfi családjához Vajda István, és készített tényfeltáró riportsorozatot a férfi édesanyjával. A beszélgetésekből évekkel később megrázó erejű monodrámát írt „A gyilkos anyja” címmel. A döbbenetes őszinteséggel kitárulkozó anya-figura megformálása hatalmas lelkierőt, koncentrációt és olyan eszköztelen színpadi jelenlétet igényel, amelyet talán csak a görög drámák nőalakjainak előadása. A vallomások füzéréből álló darab elsőként kerül a Pinceszínházban színpadra.

forrás: a Pinceszínház honlapja

 

Az előadás a Pinceszínház és az Örkény Színház közös produkciójában jött létre, színházunk egykori színészének, a jelenleg főként rendező Anger Zsolt rendezésében.

 

További információk, képek az előadásról  itt.

 

Dátum Bérlet Színpad
2010. 11. 27 16:00 Stúdió előadás Stúdiószínpad
2010. 11. 27 19:30 Stúdió előadás Stúdiószínpad
Anya a sötétben

„Hogy a lakás milyen mocskos, hogy a gyerek itt nem tudott megmaradni, hogy itthon nem volt maradása. Csak azt akarom bebizonyítani, hogy nem vagyok én olyan mocskos asszony! Azt az egyet akarom bebizonyítani, hogy milyen anya vagyok én! Hogy én milyen anya vagyok! Hát melyik szülő az, ha valamit elkövet a gyereke, nem bocsát meg neki?! Hát melyik szülő az?!"


"Pogány Judit rendkívüli érzékenységgel játssza el a megtört és elkeseredett édesanyát. Sír, de igazán, megrendítően. Együgyű szeretettel szereti és neveli fiát, legalábbis elmondása és személyisége alapján erre következtetünk. Ahogy belehelyezkedik az anya szerepébe, rögtön úgy érezzük, mindnyájunk édesanyja egy kicsit. El tudja hitetni a nézőkkel, hogy egy anya akkor is szeretheti a fiát, ha az minden különösebb ok és magyarázat nélkül baltával vágja hátba. Az anyának mégis az minden vágya, hogy kiszabaduljon végre a börtönből, és újra velük éljen. Másfél órán keresztül egyedül áll a színpadon. És dolgozik, ahogy a jó anyához illik. Vizet forral, cipőt pucol. Mozdulatai tökéletesen szimbolizálják a vidékről származó proli családok rendkívüli precízségét a "mi tiszták és rendesek vagyunk" nézőpont szempontjából. A színész játéka tökéletes a kontyba tűzött hajtól a papucsa sarkáig, a hangjáig, a lassú, nehézkes hajolgatásáig.


A darab tetőpontján kiderül az is, miért vált kegyetlen gyilkos a fiúból. A dráma katasztrófája, hogy a választ csak a hallgató érti meg, a nénike, aki olvas, és érteni szeretne, nem. Egy rövid "monológban" le is írja ezt, az anya pedig annak bizonyságául olvassa fel, hogy a fia okos volt, ilyen okos ember pedig nem lehet gonosz és kegyetlen egyáltalán.

Szomorúan és fájdalmas szívvel bandukolunk haza, és elmondjuk, hogy ilyen mély érzések régen vagy talán soha nem érintettek még meg bennünket. Sírunk és köszönjük."


(teljes cikk olvasásához kattintson ide
)


"A megtörtént eseményeken alapuló mű egy anyáról és tragikus sorsú, de nagyon emberi fiáról szól. A nyomorgó magyar vidék egyik falujában felnőtt, de aztán anyagi okokból Budapestre költözött házaspár második fiúgyermeke homályos és utólag kibogozhatatlan okok miatt megbolondul és több erőszakos cselekményt követően kettős gyerekgyilkosság miatt halálra ítélik. Az 1979-ben elkövetett és országos visszhangot kapott bűntényből Vajda István „A gyilkos anyja" címmel készített monodrámát, minden idők egyik legmegrázóbb és legreálisabb tényfeltáró riportját. A kivégzett fiú anyjával készített interjúk sokasága alapuló darab szövegét egyes szám első személyben Molnárné, az anya (Pogány Judit) mondja el. Közel 100 órányi anyag, szenvedés, alig másfél órába összetömörítve.



A
Pedig én jó anya voltam Laci édesanyjának visszaemlékezésein alapul, külön érdekessége, hogy bár látszólag a fiú történetét dolgozza fel, a főszereplő nem jelenik és nem szólal meg benne. Csak egy rövid naplórészletet olvas fel tőle anyja, a darab azonban főként az egyszerű, de alapvetően jó lelkű asszony önmarcangolásáról és igazságkereséséről szól. Nehezen emészthető és az ember lelkén örök nyomot, fájdalmas heget hagyó „szocioriport", a Pogány Judit által elképesztő erővel és ős-indulattal megformált anya vádirata a sors ellen, amely gyilkossá, majd emiatt áldozattá tette fiát.

Molnárné mesélő és főszereplő is egyben, fia minden szenvedését szavainak szűrőjén keresztül éljük át. Nagy erőssége a műnek, hogy Vajda István nem szépített a valósságon, nem akarta értelmezni, civilizálni, széppé és kerekké átírni az interjúkat. Ugyanis azok magukért beszélnek. A szerző - aki maga is félig belebolondult a színdarab megírásába - hű maradt Molnárné, a jó értelemben vett proliasszony egyszerű nyelvezetéhez, és ezzel nagyban megnehezítette a darabja megértését, feldolgozását. Természetesen mindezt nem véletlenül vagy írói lustaságból tette, vannak dolgok, amelyeket az tesz igazán értékessé, hogy nehéz, fájdalmas út vezet el hozzájuk. A  köntörfalazások nélküli, néhol leegyszerűsítő, néhol csak a szépre emlékező, néhol céltalan, elkeseredett őrjöngésbe és vádaskodásba átmenő vallomássorozat két világot szembesít egymással. A közönség soraiban színházba járó, tanult és diplomás emberek ülnek - megpróbálva értelmezni és pszichológiailag kibogozni a történetet. A másik térfélen - velük nem véletlenül szemben - Molnárné figurája áll. Pogány Judit elképesztő, néha félelmetes, máskor keserédes, groteszk hitelességgel jeleníti meg a külvárosi, gangos házak lakóinak sötét, depressziós, az élet fájdalmait némán, összeszorított foggal tűrő életszemléletét. Alakításának legnagyobb erőssége, hogy nem játszik, szavaiban és gesztikulációiban nincs semmi színpadias. Őszintén, hitelesen és mélységes humánummal átitatva közelíti meg a szerencsétlen sorsú munkás asszony és fia életet.

Az előadás után - folytatva a Pince eddigi hagyományait - közönségtalálkozót tartottak Pogány Judittal. A kései időpont ellenére is teljesen megtelt Gerschwin-teremben rendezett beszélgetésen a színésznő elmondta, hogy nevelő anyjáról, Terkáról mintázta Molnárné figuráját és az ő edényeit, késeit, cipőjét használta fel ehhez. 10 éve várt fiókjában Vajda István darabja, mert még nem érezte késznek magát hozzá. Több helyen, börtönökben és gyermekotthonokban is előadta már a darabot, amely a színésznőt még mindig felzaklatja, de egyben segít neki levezetni feszültségeit és nehéz gyermekkorát."


Szilágyi Iván Péter


(teljes cikk olvasásához kattintson ide
)



Pedig én jó anya voltam


- őszinte beszélgetés Pogány Judittal


"Csak alkotótársakat kellett találni, akik ugyanolyan mélyen érzékenyek erre az anyagra, mint én. És ezek a csodálatos alkotótársak a rendező személyében Anger Zsolt és a díszlet-jelmeztervező Bodnár Enikő voltak. És az is segített, hogy erre a karakterre ráérezzek, hogy a környezetemben volt egy minta, Eta, a nevelőanyám, aki az egész életét úgy élte le, hogy másokat szolgált, másokért küzdött, mint Molnárné. A fiam látta a bemutatót, de az utána következő bankettről nagyon hamar elment. Azt hittem, hogy a kicsi gyerekük miatt siettek haza. Több mint egy hét múlva vallotta be a felesége, hogy azért kellett hazamenniük, mert a fiam nem tudta visszatartani a sírást, otthon fuldokolva zokogott, mert a színpadon Etát látta, aki őt is gondozta gyermekkorában. Eta a bemutató előtt fél évvel halt meg és a fiam, Gábor ezt mondta: „Félelmetes volt, ő még ilyen reinkarnációt nem látott színpadon." Pedig én egyáltalán nem hasonlítok külsőleg nevelőanyámra. Persze a hasonlóság nem volt szándékos, jött magától, hiszen több mint 60 évig éltem együtt Etával.


- Mi a véleménye az anyáról: mit tanácsolt volna neki?

- Egy ilyen személyiségről nem tudom röviden megfogalmazni a véleményemet, az benne kell, hogy legyen abban, ahogy játszom a szerepet. Tanácsom sem lenne, ilyen helyzetben nem lehet okosakat tanácsolni az embernek.

- Rendhagyó helyszínen, börtönben is előadta. Nem félt, és hogy fogadták a rabok?


- A debreceni előadások után közösségtalálkozót tartottak a színházban. Itt kérdezte egy pedagógus, gondoltunk-e arra, hogy az előadás csak azokhoz jut el, akik meg tudják venni a színházjegyet, de a legérintettebbekhez nem. Kértem a Pinceszínház vezetőit, hogy próbáljuk játszani a produkciót börtönökben, javítóintézetekben és hátrányos helyzetű településeken is. A Csillag börtön volt az első, akik meghívták a darabot. Utána több levelet kaptam és a börtönújságban is leírták, hogy olyan ajándékot kaptak, hogy amíg élnek, nem felejtik el.

- A nézőktől milyen visszajelzéseket kapott, mit jelent számukra a darab?


- A nézők reakciói mindig igazolják, hogy a színháznak még ma is óriási ereje van, és hogy még mindig lehet hinni abban, hogy amikor a tömegek kultúra iránti igénye „egyre lejjebb helyezi a lécet", akad egy réteg, aki nemcsak röhögni akar a színházban, hanem azért megy, hogy mélyen megérintse és elgondolkoztassa őt egy előadás."

(teljes cikk olvasásához kattintson ide
)


Műsor
Facebook
Instagram
Hírlevél