Könnyen kezelhető, akadálymentesített, képernyőolvasók számára optimalizált verzió eléréséhez kattintson ide!

Az elfogadás esélyei - Beszélgetés Fándly Csabával

Az elfogadás esélyei - Beszélgetés Fándly Csabával
2017. ápr. 27

    A próbán a térben egy padot és három széket láttam. Ez már a végleges díszlet?

    Tantermi előadás készül, amit persze nemcsak tantermekben játszunk, de az valóban alapfeltétel, hogy könnyen utaztatható produkció szülessen. Ez nem feltétlenül a szegénység jele. Egy sajátos, mostanában egyre népszerűbb műfaj jellegzetessége, így tudjuk, reméljük, megszólítani azt a korosztályt, a kamaszokat, akik gyerekelőadásra már nem, felnőttelőadásra még nem járnak.


    Hogyan néz ki egy tantermi előadás?

    Akár tanteremben játsszuk, akár az Agóra Stúdiójában vagy egy vidéki kultúrházban, mindig két részből áll a projekt: lesz egy 50 perces előadás, amit egy drámafoglalkozás követ. Az utóbbit Gombos Péter drámatanárral vezetjük, de valószínűleg jelen lesz a három színész is.

     

    Tulajdonképpen két iskolai tanóra.

    Pontosan.

     

    Ennek a műfajnak lényege, hogy konkrét társadalmi problémát helyez a történet középpontjába, legyen az a drog, az alkohol, a családon belüli erőszak… A Helló, náci esetében mi ez a problémakör?

    A szélsőséges magatartás, illetve az elfogadás vizsgálata.

     

    A konkrét történetben ez hogyan jelenik meg?

    Egy verekedés után vagyunk, mely verekedésben összecsapott egy fiatal, neonáci csoport és egy bevándorlócsoport. Az eredeti darab Németországban játszódik, német és lengyel fiatalok verekednek össze. Ezt én nem konkretizálom, mert nem egy német-lengyel probléma érdekel, hanem a jelenség, amit megtalálunk egész Európában, sőt az egész világban. Bárkivel bárhol megeshet ez. Az emberek ilyen-olyan okokból frusztráltak lesznek, és emiatt másokkal szélsőségesen viselkednek. Ez így volt, így van és így lesz – mert ilyen az ember.

     

    Mintha a drámapedagógiai foglalkozásokkal kiegészülő színházi előadásokat fenyegető didaxist próbálnád elkerülni.

    Egy ilyen vállalkozásnak természetese része a didaxis. Nem elkerülni szeretném, hanem jól csinálni. A tanításban is benne van a didaxis, de lehet jól tanítani és rosszul. Az előadás és a foglalkozás akkor jó, ha az adott problémakört a lehető legtöbb oldalról megvizsgálja.

     

    Rendeztél már hasonló jellegű előadást, a Becsületbeli ügyet, valamint színészként részt vettél a 111 című produkcióban. Mindkettőt foglalkozások követték, és én azt láttam, hogy te kifejezetten ambicionáltad ezeken a részvételt.

    Kezdetben az izgatott, ami bármelyik színészt és rendezőt foglalkoztatja: a visszhang, a nézői reakció arra, amivel éppen találkozott. Ez tehát önző, hiúsági szempont volt. Menet közben rájöttem, hogy ez a helyzet többet is rejt: együtt gondolkodhatok a nézővel arról a problémáról, amit hordoz az adott előadás. Olyan rétegek bomlanak ki, olyan kérdések merülnek itt fel, amikre nem is gondoltunk a próbafolyamatban, de a történetben igenis ott rejlenek. Ehhez persze az is kell, hogy mi ne akarjunk okosabbak lenni, mint a nézők. Ne kioktassunk, hanem provokáljunk és kérdezzünk.

     

    Hogyan épül fel egy ilyen foglalkozás?

    Előadása válogatja. Lehet előfoglalkozást tartani, lehet előadás közben adott ponton megállni, megvitatni az addigiakat és javaslatot tenni a folytatásra. A Becsületbeli ügyben van négy főszereplő, mindegyik a saját igazságával. Formálunk hát négy csoportot, akik megbeszélik egy-egy szereplő viselkedését – majd összesítjük a tapasztalatokat. A Helló, nácinál még nem tudjuk a módszert.

     

    Itt is lehet kétféle igazságot képviselni: a neonáci fiatalét és a bevándorlóét. Ezen igazságok viszonylagosságát te azzal is érzékelteted, hogy az előadás adott pontján a játékosok szerepet cserélnek: a nácit játszó Mohácsi Norbert bebújik a migráns szerepébe, míg az addig alul lévő Benedek Dánielből egyszercsak domináns náci lesz.

    Az elfogadásról beszélünk. Ahhoz, hogy érteni tudd a másik embert, képesnek kell lenned belehelyezkedni az ő pozíciójába. Ebben segít ez a radikális megoldás. A színészek számára is izgalmas lesz egy adott ponton annak az „igazságával” azonosulni, akiével addig éppen szemben állt. A mi dolgunk nem az állásfoglalás, hanem a kérdésfeltevés.

     

    Hozzám nagyon közel áll ez a gondolkodás, de a szöveg alapján nem lesz könnyű felmutatni a neonáci srác állítólagos igazságát.

    Nekünk mégis az a dolgunk, hogy elfogadhatatlan cselekedeteinek elfogadható motivációit megtaláljuk. Megtörténhet, hogy még a szövegen is módosítunk majd, ha kell, jelenetet is írunk bele.

     

    Az segíthet, ha ennek a két kamasznak a kiszolgáltatottságát fel tudjátok mutatni. Hiszen tulajdonképpen két szerencsétlen lúzerről beszélünk, akiket a magány, a kiszolgáltatottság, a szeretethiány sodor abba a helyzetbe, amibe véletlenül kerültek.

    Az élet rájuk kényszerített bizonyos szerepeket, és ezeknek igyekeznek megfelelni. De hát valójában önmagukat kereső tizenévesekről beszélünk, akik akár haverok is lehetnének. És el is jutnak oda, hogy csak úgy beszélgetnek. Megvitatják a Mátrix című filmet – és ekkor persze megfeledkeznek arról, ki a migráns, ki a náci. A „Monoblock” álnéven író szerző instrukciója szerint itt a színészeknek ki kellene lépniük a szerepükből, és civilben folytatni a beszélgetést…

     

    De hiszen éppen itt találkozhatnánk valós énjükkel!

    Éppen ezért nem követjük az instrukciót, mert pontosan ez a pillanat szólhat az elfogadás megmaradt esélyéről. Mert nem a neonáci-migráns ellentét felmutatása a legfontosabb, hanem az, hogy két, bármilyen okból szembenálló ember között van-e esélye egymás megértésének és elfogadásának. Nemmel kell válaszolnunk, ha a világ történéseit tekintjük. És igennel válaszolunk, ha az emberben még mindig élő vágyakra gondolunk.

     

    B. L.

    Műsor
    Hírek - kategóriák
    Facebook
    Instagram
    Hírlevél