Könnyen kezelhető, akadálymentesített, képernyőolvasók számára optimalizált verzió eléréséhez kattintson ide!

Félig a pohár - Beszélgetés Lendvai Zoltánnal

Félig a pohár - Beszélgetés Lendvai Zoltánnal
2017. ápr. 24

    A próbaidőszak kezdetén beszélgetünk. Tud-e a rendező ilyenkor úgy beszélni a készülő előadásról, hogy az érvényes maradjon a premier után is? Magyarul: az olvasópróbán látod-e magad előtt a kész előadást?

    Ha látnám, nem is kellene próbálni. Természetesen van egy elképzelésem, de azt remélem, a színészekkel folytatott közös munka által ez gazdagodik majd a bemutatóra. Ha együtt elindulunk egy irányba, és mindenki hozzátesz valamit, akkor több és jobb lesz, ami végül megszületik. Ezeket a munkákat lehet igazán szeretni, tehát erre vágyik az ember. Egyébként pedig darabja válogatja. Egy operettet vagy egy helyzetkomikumra épülő komédiát, mint például a Kaposvárott éppen játszott Kölcsönlakást ajánlatos a műfaj szabályait követve színpadra állítani. A történet fordulatai, a stílus, a ritmus, a tér… mind-mind olyan kötöttségek, amikbe érdemes kapaszkodni. Ilyenkor elsősorban az a feladat, hogy a formát a színészek személyisége töltse meg. Persze érhetik az embert meglepetések. Meghatározó élmény számomra a kaposváriak legendás Csárdáskirálynője, ami újrafogalmazta a művet. Tette ezt olyan evidensen, hogy azon csodálkoztam, miért nem így játszották ezt egy évszázadon át.


    Mindenesetre az a gyanúm, hogy a Rükvercnek nincsenek erős műfaji kötöttségei.

    Az előadás szabályrendszerét a próbafolyamatban kell megteremtenünk. Azt azért látni kell, hogy noha ez egy alapjaiban tragikus történet, számtalan humoros jelenet is adódik. Mondhatnám tragikomédiának is. Érdemes tehát kihasználni minden komikus helyzetet, mert akkor lesz csak erős egy-egy fájdalmasan tragikus fordulat. Nyitott helyzet, amiben a Kaposváron éppen adott körülmények meghatározóak: hány színész játssza a rengeteg karaktert, hány helyszínt és hogyan jelenítünk meg a Stúdió pici terében… Ezekre is választ kapunk majd a próbafolyamatban.

    Kapaszkodó lesz-e számodra az a felolvasószínházi előadás, amit 2013-ban óriási sikerrel megrendeztél már itt, Kaposvárott?

    Életem egyik legszebb élménye volt az a két nap, amiben három társulat színészeivel…

    Kassa, Szabadka, Kaposvár…

    … létre kellett hozni egy „előadást”. Képtelen feladattal szembesültünk, de éppen a lehetetlen helyzet szabadsága adott egy olyan közös energiát, amiből egy evidens forma születhetett.

    Az tehát a kérdés, segítség ez most vagy nyomasztó teher.

    Mindkettő. Az a tény, hogy négy évvel ezelőtt két nap alatt megfogalmaztunk valamit, nem garancia arra, hogy ez most öt hét alatt sikerül. Nem egy fesztivál eufóriája visz bennünket, hanem a szürke hétköznapok szorgos munkája.

    Két fix pontod van: a főszereplő személye és a játéktér. Most is Hüse Csaba játssza Vidra Zsoltot és most is egy nagy, hosszú asztal körül játszódik minden.

    Csaba személye magától értetődő volt, és az is természetes, hogy a történetben szereplő számtalan helyszínt nem lehet és nem is érdemes megjeleníteni. Akkor inkább legyen egyetlen terünk, ami négy évvel ezelőtt nagyszerűen működött és bele tudtuk ágyazni egy ember életének hatvan évét.

    Ez a „tér” tulajdonképpen a magyar társadalom elmúlt hatvan éve. Egy ember élettörténetével találkozunk, miközben a társadalomról is képet kapunk. De nem mindegy, ki hová helyezi a hangsúlyokat.

    Első olvasásra ez egy dokumentarista látlelet – pedig nem az. Az író természetesen érzékletesen megmutatja az elmúlt hatvan év magyar történelmét, egy alul lévő ember életének epizódjaiban megjelennek társadalmunk problémái. Végülis ez egy magyar Akárki-történet, amiben hősünk újra és újra boldog szeretne lenni, de ez neki valahogy nem sikerül. Van ilyen, sok ilyen van. Láttam a kassaiak előadását…

    … merthogy a kassai Thália, ahogyan most a Csiky is, a sikeres felolvasószínházi kísérlet hatására bemutatta-bemutatja Kerékgyártó István darabját…

    … de ők egy olyan hangsúlyos történelmi perspektívát rajzoltak meg, hogy a főhős élete majdhogynem apropó lett a történelmi események ábrázolásához. Én viszont az egyes ember felé szeretnék elmozdulni, amit megsegít az, hogy ebben a kaposvári szövegváltozatban sok mindent eleve a főhős szemszögéből látunk. Így beköltözik a történetbe egy izgalmas, szubjektív megközelítés, és egy általános, „Akárki” helyett egy bizonyos Vidra Zsolttal és az ő kudarcokkal teli életével találkozunk.

    Kudarctörténet a Rükverc?

    Az tény, hogy Vidra hajléktalanként köszön el a világtól. Az is tény, hogy egész életében sok kudarc érte. De ő mindig kibújni-újrakezdeni próbált, vitte a vitalitás, az élniakarás, én tehát nem mint kudarcra nézek az ő életére. A félig teli, félig üres pohár esete ez, és ha megfelelő humorérzékkel és bölcsességgel tekintünk erre az „életpohárra”, akkor egyszerre látjuk azt, hogy üres és hogy teli van.

    A humorérzéket említed, korábban használtad a szót: tragikomédia. Mi a Rükverc műfaja?

    Azért ódzkodok a meghatározástól, mert ez az egész olyan, mint az életünk: történik egy vicces dolog, aztán fájdalmas élmény ér, majd következik valami felfoghatatlan, és újra mulatságos történést látunk, de váratlanul jön egy tragikus fordulat… Egy ember életének cserepeivel találkozunk. Az egész valóban leginkább tragikomikus, de az egyes elemei hol ilyenek, hol olyanok.

    Utaltál már a kassai előadásra. Az a történet a Felvidéken játszódott, míg a budapesti Katona József Színházban színre vitt ősbemutató helyszíne elsősorban Budapest volt – a mi változatunkat viszont Kaposvárra helyezte a szerző. Fontos ez számodra?

    Inkább az fontos, hogy tudjam, egyes helyszínek és nevek említése az itteni nézőknek behoz bizonyos otthonosságot. Már az olvasópróbán kiderült, melyik színész kaposvári és melyik nem: az előbbiek azonnal reagáltak, sőt kommentálták az ismerős szavakat. Ez jó érzés, mert tudhatom, a nézőknek sokkal többet jelent majd a történet és az egyes szereplők, mint azt én, aki nem vagyok kaposvári, elképzeltem volna. Kezdődik a történet azzal, hogy a Csiky Gergely Színház parkjában találnak egy hatvanéves hajléktalant, és ahogy megyünk vissza az időben, egyre több ismerős helyszínnel találkozunk egészen addig a pillanatig, amikor a gyermekét váró anya a Kék egérben méri a fröccsöket.

    Visszafelé, rükverc haladunk. A történeteket általában előrefelé, „vorverc” szoktuk mesélni. Mi a különbség?

    Ez így olyan, mint egy krimi. Ott is visszafelé szoktuk felfejteni a történéseket. Előzményeket, okokat keresünk, nagyobb az izgalom és több a meglepetés. Minden, ami kimozdít a sablonból, segít abban, hogy frissen, kíváncsian forduljunk a történet felé. Egyre többet megtudsz egy emberről, és amikor végül megszületik, látod a boldog szülőket és a kacagó csecsemőt, és közben végigfut előtted mindaz, amit te már tudsz és ők még nem. Ez igazi drámai hatás. Végülis ezt a hatást kell elérnie egy előadásnak, legyen az tragikomédia, klasszikus dráma vagy akár operett.

    Rendezéseidet nézve te mintha minden műfajban otthonosan mozognál, és egy évadon belül is sokféle darabot állítasz színpadra – olyan vagy, mint egy igazi, jó vidéki színház…

    … amibe mindennek bele kell férnie a kortárs darabtól a zenés vígjátékig, a mesejátéktól a tragédiáig. Én ezt nagyon élvezem. Amikor éppen belefásulnék egy súlyos mondandókkal teli klasszikus drámába, akkor jön egy könnyed komédia, és felfrissülök. Azt a sokféleséget élhetem ki, ami mindannyiunkban megvan, de a hétköznapokban rajtunk marad egy-egy szerepkör, amit már megszoktunk és mások is megszoktak, és elfelejtjük, milyen sokfélék is lehetnénk. Engem épp abban segít a színház, hogy ezt a sokféleséget ne felejtsem el. Az új meg új műfajok kihívások, amik előhívhatnak belőlem olyan tulajdonságokat, amikről nem is tudtam addig. A személyiségem lényege nyilván nem változik, de mivel különböző ablakok nyílnak meg bennem a világ felé, új dolgokat fedezhetek fel a világban és önmagamban. Az a rossz, amikor sok egyforma feladat jön egymás után. Akkor megunom magamat és a színházat is. Éppen ezért igyekszem váltogatni a műfajokat, mert így érzem jól magam a bőrömben.

    Ezért nem tartozol társulathoz?

    Részben igen. A sokféle munka és helyszín, az új emberek és történetek engem gazdagítanak. Így minden munka találkozás és kihívás, amiben nem kényelmesedhetek el. Az is igaz, hogy van pozitív társulati élményem: nagyszerű volt közösen dolgozni, közösen felelősséget vállalni, egymás munkáinak örülni, csakis szakmai és közösségi szempontok mentén színházat csinálni… igen, ez jó volt. De amikor már beszivárogtak „egyéb”, nem szakmai szempontok, és vezetőként már nem tud felelősséget vállalni az ember sem a művészi-, sem a munkakörülményekért, akkor jobb ebből kiszállni.

    A kilencvenes évekről, Kecskemétről beszélsz…

    Másutt is voltam társulati tag, de inkább csak gyakorlati okokból. Szóval igen, Kecskemétről beszélek, ahová a főiskola után sokan együtt szerződtünk, és ahol én főrendező voltam. Fiatalok voltunk, éjjel-nappal dolgoztunk, szinte a színházban laktunk, és sok jó előadás is született – aztán kintről-fentről mindenféle egyéb szempontokat érvényesítettek, vége lett az egésznek, és bennem eltört valami, persze mondhatnám azt is, hogy „csak” felnőtté váltam, és mindenre másként néztem, és már csak saját magamért tudtam és akartam felelősséget vállalni.  

    Társulathoz nem tartozol, a „megrendelések” közt válogatva gyakorlod a színház különböző műfajait. És ahogy mondod, ez még örömet is okoz neked. A díjak, a szakmai elismertség viszont hiányozhatnak, mert azzal inkább azokat jutalmazzák, akik járják a maguk útját, és a megrendelésektől függetlenül, saját, megtalált műfajukat művelik.

    Fontos dolog a díj és a szakmai hírnév, de – és remélem, nem tűnök ezzel beképzeltnek – nekem fontosabb, hogy azok, akikkel együtt dolgozom, örömüket leljék a közös munkában. Ha ez sikerül, az engem boldoggá tesz. Természetesen jólesik az ember hiúságának az elismerés. Negyedéves főiskolásként megrendeztem a Szarvaskirályt, és életem első rendezésével rögtön elnyertünk egy csomó díjat. Mellesleg épp Kaposvárott volt akkor a színházi fesztivál…

    Kaposvárott beszélgetünk, és most „rükvercben” visszaugrottunk huszonöt évet…

    Pontosan. Jött a következő munka és vele a következő díjak, enyém a jövő, gondoltam. Aztán voltak kudarcok, pofonok. Mert nem törvényszerű, hogy mindig minden sikerül. Ezt meg kellett tanulnom. Azt is, hogy sem a sikernek, sem a balsikernek nincs feltétlenül következménye. Sikeres voltam, felkaptak, Peter Brook és workshopok, sőt tanulmányút a Piccolo Teatroba, ahol szintén felfigyeltek rám, aztán egy óriási szakmai visszhangot kiváltó, alternatív Vérnász… És lassan megtanultam, hogy mindebből nem feltétlenül következik semmi. Illetve számomra az következik, hogy nem az úgynevezett karrier a fontos, hanem a konkrét munka, mit éppen csinál az ember. Annál nagyobb öröm nem lehet, mint amikor a próbáról jó érzéssel megyünk haza, és amikor a bemutató után azt érezzük, hogy ezt most megcsináltuk.

    Társulat nélkül, állandóan utazva hol vagy otthon?

    A próbateremben. Magas labda volt, leütöttem. De ha igazán őszinte vagyok, az a fajta kalandozás, amit fiatalon élveztem, és ami manapság is örömet tud okozni, néha fárasztó. Nyilván öregszem. És persze arról is el tudok ábrándozni, hogy azt a fajta sokféleséget, amiről beszéltünk, és amire én zsigerileg vágyom, egy társulathoz tartozva valósítsam meg.

    Huszonöt évet visszaaraszoltunk Lendvai Zoltán életében, és egy félig töltött pohárról békésen és derűsen beszélgettünk. Ülhetne velem szemben egy sok sebből vérző, sértett, frusztrált személyiség is, sok ilyen van a színházi szakmában.

    Nyilván segít, ha az embernek van családja – nekem van. Segít, ha vannak barátai – nekem vannak. És ne felejtsük el, a színházcsinálás mégiscsak örömforrás. Kedvből, vágyból, vitalitásból csináljuk, és örömünket leljük benne. Ha nem ez történik, akkor meggonoszodunk, és elveszítjük azt a pozitív energiát, amiből alkotni lehet. Egyáltalán, létezni érdemes. Ezért aztán vigyázni kell arra, hogy ne dühből, bosszúvágyból, sértettségből nézzünk a világra.

    Ez a tanácsod az életét hajléktalanul végző főhősödnek?

    Nincs szüksége a tanácsomra. Viszi őt az élniakarás, és bármilyen körülmények közé kerül, nem adja fel. Aztán persze mégsem sikerül. Ami történik vele, az rossz – de ahogyan megéli, az méltó egy emberhez. Akárkihez.

                                                                                            Bérczes László

    Műsor
    Hírek - kategóriák
    Facebook
    Instagram
    Hírlevél