Könnyen kezelhető, akadálymentesített, képernyőolvasók számára optimalizált verzió eléréséhez kattintson ide!

Random kaposvári művész - interjú Mohácsi Norberttel

Random kaposvári művész - interjú Mohácsi Norberttel
2018. nov. 14

    A 2013/2014-es évad volt, amikor én már hivatalosan első éves voltam a pályán. Két helyen éreztem magam komfortosan anélkül, hogy különösebben meg kellett volna erőltetnem magam, - vagy ami nekem sokat jelentett a kölyökéveimben - az a focipálya volt, meg a színpad. Igazából csajozni mentem az első és egyetlen versmondó versenyemre, mert a lány az osztályban, aki tetszett nekem, jelentkezett; hát persze, hogy fölraktam én is a kezem.


    Aztán megnyertem a versenyt abban a korosztályban, kisgimisként. Emlékszem, hogy láttam mindenki hátrarakja a kezét miközben mondja a verset, akkor én kitaláltam nagyon koncepciózusan: én biztos, hogy elől fogom hagyni (nevet). Emellett meg nagyon jó középiskolába jártam Kecskeméten, 6 osztályosban kezdtem a gimis pályafutásomat, ahol kulturális napok voltak kétévente, a gólyák műsorokat adtak elő év elején, volt díszterem színpaddal - szóval volt kulturális élet. Mivel nem voltam hajlandó az első ilyen kulturális napon palotást táncolni, ezért néhány hasonszőrű barátommal kellett csinálnunk egy kis bohózatot. Nyertünk vele, én pedig kaptam egy különdíjat a legjobb színészi teljesítményért. Ekkor voltam kilencedik osztályos tanuló. Az volt az izgalmas ezeken a fellépéseken, hogy előtte mindenki nagyon nyüzsgött, én pedig inkább csendesen félrehúzódtam és csak figyeltem a többieket, vagy gondolkodtam. Mindig akkor engedtem el magam, amikor fölléptünk a színpadra. Semmi különös vágyam nem volt ezzel kapcsolatban, jártunk színházba, de nagyon nem érdekelt. Aztán amikor érettségiztem, igazából semmi más nem jutott az eszembe, de a színművészetire, oda beadom a jelentkezést. Azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák, de beadom. Amikor továbbjutottam, akkor vetődött föl, hogy ez lenne a nekem való, mert a sok szégyenlős, félhosszú hajú, pattanásos fiú meg egy halom bomba csaj közé egészséges sportolóként érkeztem, - hát ez Kánaán -, és ez azért megtetszett… (nevet) Valahogy evidens módon sodródtam a színház felé, soha nem volt gyerekkori álmom, hogy színész legyek. A végén döntöttem el, hogy az leszek, nézzék meg, döntsék el, hogy milyen.

    Volt olyan karakter az évek alatt, akivel azonosulni tudtál, akit szívesen játszottál?

    Minden szerepét kutya kölessége, hogy szeresse az ember, mert ha nem szereti, akkor nehéz dolga van. Vannak számomra kedves előadások, az egyik ilyen: ötödéves egyetemistaként a Cigánytábor az égbe megy. Ott egy számomra nagyon kedves szerepet játszhattam, Szőcs Artur és Rusznyák Gábor (osztályfőnököm az egyetemen) voltak, akik felajánlották ezt a szerepet. Egy túlmozgásos, fiatal cigánygyereket játszottam, aki kőkemény kokainista volt.

    Most például a stúdióban számomra csak kedves előadás megy, a S.Ö.R., a Kövek a zsebben, Helló Náci, Müller táncosai. Nagyon bírom az ilyeneket, amikor lehet egy ember a színpadon lényegében akármi, határ a csillagos ég! Karakterszínész; én azt gondolom, hogy én az vagyok. Van hozzá egy ilyen alkatom, ami egy hős típust sugalmaz belém, ami nem vagyok egyébként, szerintem. De ez attól is függ, hogy kit raknak melléd a színpadra, én máshogy mutatok Szvetnyik Kata mellett férfiként, mást Mikecz Estilla mellett férfiként, máshogy hatunk. A színészethez egyfajta idegrendszer szükségeltetik, a testünkkel, lelkünkkel, érzelmeinkkel dolgozunk, de ezeket ugyanúgy begyakorolja az idegrendszer. Nyilván hozzátartozik, hogy nem vagyunk teljesen tehetségtelenek. És ez akkor tökéletes, ha párosul egy igen jó rendezővel, mint Zakariás Zalán személyében. Nagyon remélem, hogy ő mihamarabb visszatér ide hozzánk rendezni a Csiky-be! Azt gondolom, hogy őt az egész társulat nagyon szereti, ezt bizonyítja, hogy a 3-4 éves rendezései futnak még a mai napig. Zalánnal pompás volt dolgozni vagy Fándly Csabával is. Nekem eddig mindig szerencsém volt, vagy jó rendezővel, vagy jó szereppel találkoztam, vagy mind a kettővel egyszerre.

    Szerepeltél már sorozatban a televízióban. Mennyiben különbözik a kamera előtt játszani, mint a színpadon?

    Teljesen más súllyal bírnak a gesztusok, a kamera előtt elég egy pillantás, elég ha az embernek csak az arca összerándul valami grimaszba. A színpadon viszont az olykor kevés, de a stúdióban egészen más színészi eszközöket használsz, mint a nagyszínpadon, sok a különbség a nagy térben való játék, és a kis térben való játék között is. A színházban azt a nagy teret be kell beszélned, be kell töltened az energiáiddal, a kis térben kevesebb erőfeszítés is meg tudja teremteni azt, amit el akar az ember érni, máshova kell helyezni a fókuszt. Ugyanilyen a kamera is. Egy egész másfajta jelenlétet kíván, szerintem a színésznek az az igazán jó, hogyha rettenetesen sok hangszeren, sokfélét játszhat, minél változatosabb, minél szélsőségesebb… én legalábbis azt szeretem. A kamera előtt is egy ilyen jelenlét kell, máshogy kell használnod az orgánumodat, minden gesztusodat. A kamerák előtt létezni kell, azt kell megtanulni, az egy szép kihívás, hogy elhidd, az a természetes, ha természetes.

    Nemsokára újra láthatunk a tévében szerepelni! Tudnál mesélni valamit az új projektedről?

    Igen, annyit elmondhatunk, hogy ebben az évadban nekem már nem lesz új bemutatóm, a meglévő darabokat fogom játszani, így a színház kötelékében maradok, természetesen. Egy új napi sorozat lesz a tévében és főszerepet játszhatok benne. Az elkövetkező hónapok zöme a forgatással fog telni a fővárosban.

    Várod már a forgatást?

    Persze. Az Oltári csajokban voltam először életemben kamera előtt és igen megkedveltem. Most rengeteg lehetek majd újra kamera előtt, ez irgalmatlan tanulópénz. Fándly Csaba mondta egyszer az Oltári csajok után, hogy milyen jót tett nekem ez a sorozat, mert új hangokat találtam, amiket tudok a színpadon is érvényesíteni. Ez a kamerának köszönhető, hogy ott egész másfajta létezés igényeltetik. Nagyon szép feladatom volt az Oltári csajokban, ugyan csak belekóstoltam, de az éppen elég volt arra, hogy tudjam: ez baromi jó lesz! Nekem a színház a szerelmem, a kamera, a forgatás izgalmas, bizsergő viszony, ezzel nem a szerelmemet csalom, hanem ebben az értelemben az ott szerzett impulzusokat hazahozva tud az a szerelem gyarapodni.

    Mindig a Csiky Gergely Színház tagja szerettél volna lenni?

    A kaposvári színház arról nagyon ismert, hogy itt sok-sok éven keresztül legendás színház készítés volt. Aki ma valamit érdemben letett a magyar színházi szakmában, annak valami köze volt ehhez a színházhoz. Én ennek a színháznak a legendáján nőttem föl, engem ez határoz meg színészként, színházi gondolkodóként. Engem még azok a színészek és rendezők tanítottak, akiket Babarczy László munkája alakított, tőlük tanulhattam, hogyan kell a színházról gondolkodni, kérdéseket feltenni valami kapcsán, mi tud érvényes lenni színpadon. Nekem tananyag volt ez a színház.

    Emlékszem, amikor harmadévesen bekerültem ide A nagymama című darabba. Az egyetemről castingoltak minket, bemutattak a szereplőknek: Hunyadkürti György, Tóth Nóra fent a színpadon, én pedig lent. Végtelenül meg voltam hatódva magamtól, hogy én harmadévesen itt állhatok a kaposvári Csiky Gergely Színház színpadán, ezekkel a színészekkel, és én ott fogok dolgozni Koltai Roberttel, Molnár Piroskával, Spindler Béla bátyámmal – akkor jöttek vissza ők hárman a darab miatt – Gyuricza Istvánnal, Varga Zsuzsával és még sorolhatnám... Na mindegy, szóval mondtam, hogy én Mohácsi Norbert, harmadéves vagyok, Kecskemétről jöttem és nekem milyen nagy dolog ez, hogy itt állhatok! Akkor elkezdett elcsuklani a hangom, meghatódtam persze ... Engem ez a közeg befogadott, és ez egy irgalmatlan nagy dolog volt! Hangosan köszöntem mindenkinek előre, nem mertem lemenni a büfébe: én olyan picike vagyok ezek között az emberek között. Hátul álltam, nagyokat köszöntem, piszkosul csináltam a dolgomat, hogy ne lógjak ki, megmutassam, hogy itt a helyem. Nagy öröm volt, amikor itt maradhattam, nagyon örülök, hogy ez lehet itt az én kis bölcsőm. Majd, ha Budapestre kell kerülnöm, akkor oda fogok kerülni, de azt gondolom, hogy nekem még van itt dolgom.

    Az interjút készítette: Vámos Virág

    Műsor
    Hírek - kategóriák
    Facebook
    Instagram
    Hírlevél